Látható undorral kerülgetik, mégis akad, aki pléhbögréjébe beledob egy-egy koronát.

Tőlem is kap egy érmét. Csak nézi, nézi, majd lassan rám emeli a szemét és valami köszönetfélét mormol. Román lehet – jegyzem meg magyarul a mellettem álló barátomnak, mire a koldus felélénkül. – Nem vagyok én román – szólal meg ízes, de tökéletes magyarsággal.

A megdöbbenés torkomra forrasztja a szót. Csak állok ott és várom, hogy folytassa. Lassan valóban megered a nyelve, és szinte árad belőle a szó. Megtudom, hogy egy székely faluban, a cigánysoron született. Hogy hol, azt nem árulja el, ahogy a saját nevét sem, mert fél a „főnökétől”, és attól is, hogy kidobják „Németországból”. Kiderül, a férfi azt sem tudja, hol van. Ahogy a többieket, őt is ez a főnök hozta pár napja minibusszal, nála vannak a papírok, és ő intéz mindent.

Amíg beszélgetünk, az alkalmi interjúalany folyton forgolódik, lesi, hogy nem jön-e az a bizonyos főnök, mert mint mondja, „kicsinyég megveregetné”, ha meglátná, hogy szóba állt valakivel. Egyébként is csak a magyar nyelv kedvéért szólalt meg, mert hát az más, és most nem is használhatja, mert a „kollégák” és a főnök is „csak” románok.

– Jó ember a főnök. Nála lakunk, „amott küjjebbecske” van egy kis háza. Nem éhezek, ad enni, inni, még néha egy kis „tütükét” is, amikor óránként más helyre visz koldulni a városban. – A pénzt oda kell adni, de hát minek is kéne nekem a pénz, se beszélni, se menni nem tudok. Így születettem, béna lábbal, mit is csinálnék otthon, meg aztán aki ép, ott annak sincs munkája, pláne, ha cigány. Így meg hát elvagyok, még világot is látok, és jó sorom van – meséli, majd váratlanul véget vet a beszélgetésnek. – No, tessék most már elmenni – búcsúzik. A messzire szakadt magyar cigány egyre nyugtalanabb. Gyorsan veszek neki egy kolbászt mustárral, zsemlével, ezt vegye el tőle a főnök.

Svédországban tilos koldulni: ha valakit rajtakapnak, a pénzt mint nem adózott fekete jövedelmet azonnal elveszik, és ha külföldi az illető, huszonnégy órán belül kitoloncolják az országból.