London nem tudja, mit is akar az EU-val
Nemhogy az „egyszerű” emberek, de még a brit sajtó is nehezen igazodik el az elmúlt napokban azon, egész pontosan mi az álláspontja David Cameronnak a szigetország EU-tagságának körülményeiről tartandó esetleges népszavazásról. Mindenképpen kanyargós utat járt be a kormányfő 2007-es tory vezetőválasztási kampánya óta, amikor „visszavonhatatlan” ígéretet tett egy „dupla záras” népszavazásra. Mint erre most a Conservative Home nevű portál emlékeztet, az elsőben felhatalmazást kért volna a brit szavazóktól, hogy jelentős befolyást szerezzen vissza Brüsszeltől – míg a második azt a megállapodást bátorította volna, melyet e mandátum birtokában az EU-tagállamok vezetőivel hozott volna tető alá. Ezután hosszú ideig előszeretettel ostorozott mindenkit, aki „állandóan az asztalt csapkodja” Európával kapcsolatban, majd tavaly decemberben, a londoni City érdekeire hivatkozva megvétózta a lisszaboni szerződés módosításáról szóló előterjesztést.
Fokozódó nyomás nehezedik az elmúlt héttől Cameronra. A legutóbbi EU-csúcsértekezlettel egyidejűleg száz tory képviselő fordult hozzá petícióval, amelyben „a tagság magas ára” miatt népszavazást sürgettek Nagy-Britannia európai részvételével kapcsolatban. A kormányfő a felszólításra Brüsszelben válaszolva elutasította a gondolatot, miszerint „állítsák meg a buszt, és szálljanak le”. Akkor még úgy vélekedett, hogy „a bennmaradásról vagy távozásról” szóló referendum „helytelen, mert igazán csak két választást ad az embereknek, a status quót, illetve a kiugrást”. Reménye szerint a szigetország viszonya Európához „fokozatosan alakul majd át. Európa változóban van, Nagy-Britannia pedig nem kíván további teret adni Brüsszelnek, sőt a hatalomnak a másik irányba kell elindulnia”.
Alig néhány órával később Cameron tollából cikk jelent a The Sunday Telegraph konzervatív vasárnapi lapban, amely az „in-out”, azaz a kérdést vagy-vagy módon eldöntő referendumot továbbra is kizárja, de egy későbbi időpontban, az eurózóna válságának megoldása után elképzelhetőnek tartja a voksolást. A szavazópolgárok eldönthetnék, hogy újra kell- e tárgyalni az EU-hoz fűződő viszonyt. Mint írja, „Európa és a népszavazás két olyan szó, amelyeket el tudok képzelni együtt, különösen, ha valóban változást akarunk elérni országunk irányításával kapcsolatban”. Cameron nem mulasztja el hozzátenni, hogy „az unióban maradás tényleges előnyökkel jár”.
Nem csoda, hogy a cikk megjelenése után parlamenti képviselők pontosítást kértek a kormányfőtől. Cameron megismételte, hogy ellenez egy azonnali „belül vagy kívül” referendumot, de a jövőre nézve nem zárna ki egy voksot, amely a brit kilépés lehetőségét is felvetné. Személy szerint azt támogatná, ha Nagy-Britannia újrafogalmazná az unióhoz fűződő viszonyát. Szíve szerint a népszavazással sakkban tartaná Brüsszelt, a közhangulatot úgy beállítva, hogy a választópolgárok csak akkor maradnának készséggel a szervezetben, ha a kapcsolatban döntő különbség következne be, az integráció pedig leginkább az egységes piacban valósulna meg. Cameron elfogadja az eurózónához tartozó tizenhét ország esetleges bankunióját, de „ha sikerülne komoly biztosítékokat szerezni, hogy ez csak a saját szintjükön érvényesül, Nagy-Britanniának nem kellene alapvető változásoktól tartania”.
A toryk koalíciós partnerei, az Európával összehasonlíthatatlanul jobban rokonszenvező liberális demokraták ebben a parlamenti ciklusban semmiképpen sem gondolnak népszavazásra. Az ellenzék vezére alaposan kigúnyolta a kormányfőt, mondván: „Három nap, három pozíció. Először volt a nem, azután az igen, végül a talán.”
