A volt külügyminiszter szerint Li „egy kis ország nagy államférfija” volt. Ezt mutatja az is, hogy a helyszínen és a kijelölt közösségi központokban a városállam lakosságának egyötöde, több mint egymillió ember vett részt a vasárnapi temetésén, és gyászszertartásán ott volt többek között Narendra Modi indiai, Joko Widodo indonéziai, Abe Sindzó japán és Tony Abbott ausztrál miniszterelnök, valamint Bill Clinton volt amerikai államfő.

Tiszteletadás Li ravatalánál Edgar Su / Reuters

Szingapúr politikai és társadalmi értelemben egyre megosztottabb. Bár a gyász most egységbe forrasztja a lakosságot – írja jelentésében a BBC –, sokan attól tartanak, hogy a Li halála nyomán kitört „bálványimádás” a szőnyeg alá söpri az exkormányfő által okozott emberi jogi sérelmeket.

A világsajtó régóta próbálja feldolgozni a szingapúri sikersztori tanulságait. A városállam ötven éve még szegény brit gyarmat volt Délkelet-Ázsiában. Kínai többségű, de több etnikum (malájok, indiaiak és sokféle bevándorló) lakta államként belső feszültségek miatt zavargások törtek ki, kikötőjéből kivonult őfelsége hadiflottája, és kizárta a maláj államok szövetsége is.

Li 1959 óta vezette az államot – először még csak a gyarmati önkormányzat főminisztere volt. Elangolosodott kínai családban született 1924-ben, úgy tudni, hogy csak 31 éves korában tanulta meg a kínai mandarin nyelvet. Cambridge-i jogi tanulmányok után tért haza, s lépett politikai pályára. Megalapította a Népi Akciópártot (PAP), amely azóta is kormányozza az országot. Li egyszer azt nyilatkozta, nem hiszi, hogy „az egy ember, egy szavazat”-elv jó lenne, de ezt örökölték a britektől.

A szabadságjogokat előszeretettel korlátozó politika sikerének fő oka – az etnikai ellentétek megfékezésén túl – az elképesztő gazdasági fejlődés. Li évtizedei alatt a városállam elsőosztályú szolgáltatásokat nyújtó kikötőt kínált a globalizálódó kereskedelemnek, megnyílt a nemzetközi nagyvállalatok előtt, s a kelet- ázsiai „kis tigrisek” egyike lett. Évi hatvanezer dolláros egy főre jutó nemzeti jövedelmével ma már senki sem mondaná gazdaságilag kicsinek az öt és fél millió lakosú országot.

A szingapúri politikai rendszer nem ismeri a váltógazdálkodást. A választói körzetek átszabása, az ellenzéki politikusokra nehezedő nyomás, a média szinte totális ellenőrzése garantálja a PAP választási győzelmeit. A középosztály elégedetlenségét egyelőre a rendőri intézkedésnél is hatásosabban fojtja el az adóhivatali ellenőrzés. Az állam gondoskodik polgárairól, de beavatkozik a magánéletükbe: a rágógumitól a homoszexualitásig sok minden tilos. Li úgy vélte, tisztviselői nem lesznek korruptak, és nem mennek a magánszektorba, ha jól megfizeti őket.

Ezzel együtt szükségét látta a testi fenyítésnek: a törvényszegőkkel szemben, a hadseregben, az iskolákban és a családokban is. A gazdasági fejlődés tette az utóbbi harminc évben a kínai vezetés számára zarándokhellyé a városállamot, ahol az egyetemeken külön államigazgatási kurzusokat tartanak a kommunista pártfunkcionáriusoknak. Különösen dicsérik, hogy Linek egyaránt fontos volt a nemzetközi kitekintés és a „keleti” vagy „ázsiai” értékek vállalása.

Ugyanakkor nem tette egypártrendszerré Szingapúrt, bizonyos lehetőséget hagyott az ellenzéknek – főként azért, hogy a kormánypárt ne süllyedjen korrupcióba. Érthető, miért vélik úgy egyes európai politikusok, hogy Li „központi erőterét” alkalmazva sikeresek lehetnek a gazdaságban, a demokráciából adódó korlátok nélkül. A rendszer folyamatosságát az alapító azzal garantálta, hogy már régen átadta az állam formális vezetését legidősebb fiának, miközben a háttérből tovább irányította az ügyeket.

Szingapúrban nincs szó az észak-koreai típusú dinasztikus öröklésről – a Cambrigde-ben és a Harvardon matematikát és államigazgatást tanult, most 63 éves Li Hszien Lung katonai szolgálat és több évtizedes politikai pálya után emelkedett 11 éve a miniszterelnöki pozícióba. Apja halála után máris mindenki azt találgatja, hogy mennyire hűen követi majd az eddigi vonalat, lehet-e számítani a szigorú rezsim legalább viszonylagos enyhítésére.