Lengyel baloldal: permanens szakadásban
Az állampárt a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SDRP) névvel kezdett új életet, ami eleinte meglehetősen nehézkes volt, hiszen az elutasítás szinte általános volt. A kilencvenes évek elején azonban utódpártokra hullott szét a rendszerváltás nagy nyertese a Szolidaritás is, s a posztkommunisták viszonylag gyorsan, már 1993-ban visszakerültek a hatalomba.
Az SDRP választási koalíciót kötött több szakszervezettel, baloldali társadalmi szervezettel, sőt az eredetileg antikommunista Lengyel Szocialista Párttal is. Megalakult a Demokratikus Baloldal Szövetsége, lengyel rövidítéssel az SLD, élére egy volt állampárti funkci, Leszek Miller került, aki 2001-ben nagyarányú választási győzelemre is vitte a pártot. Lengyelország az ő vezetése alatt csatlakozott az EU-hoz.
Ám Miller nevéhez fűződtek az SLD nagy korrupciós botrányai, a párt prezstízsének süllyedése, majd újabb szakadásai. A reformerek, a párt jobbszárnya Marek Borowski szejm-elnök vezérletével új pártot alakítottak, ezúttal a Lengyelország Szociáldemokráciája szellemes elnevezést választották. A következő választásig a szakadároknak még parlamenti frakcióra is tellett, de a 2005-ben már nem volt szó róluk.
Ekkor a balszélen egy vegyes csapat ült, egykori ősellenségekből: liberális Szolidaritás-személyiségekből és volt állampártiakból alakult Baloldal és Demokraták (LiD) névvel pártszövetség, a korábbi elnök Aleksandr Kwasniewski patronálásával. Nem sokáig bírták együtt – szétszakadtak. Az SLD-ból időközben kivált, majd visszatért Leszek Miller, Lengyel Baloldal névvel alakított pártot. Próbált szövetséget kötni az Önvédelem nevű szociálpopulista párttal, amelyet Andrzej Lepper vezetett, de kudarcot vallott. Miller békésen visszasompolygott az SLD-hez, újra listára vették, s az idei választáson bekerült a szejmbe – még nagy jövő várhat rá a maradék frakcióban.
Az SLD eközben a belső frakcióharcok, a különböző csatározások eredményeként lassan a jelentéktelenség felé süllyed. Néha új, fiatal arcok jelentek meg a pártvezetésben – új gondolatok azonban alig. Az utódpárt olyan óvatosan lavírozott az európai szalonképesség és a baloldali demagógia sziklái között, hogy gyakorlatilag megkülönböztethetetlen lett a többi párttól. Grezgorz Napieralski, aki egészen a legutóbbi választásokkig elnökként vezette a pártot, azzal kérkedett, hogy bármely párttal koalícióképesek. Meg is lett az eredménye.
Egyes személyiségeik átléptek a jobboldali liberális Polgári Platformba, mások Janusz Palikot új pártjával (RPP) kacérkodnak. Régi megrögzött választóik még élnek, de a régi bázis biológiai okokból egyre fogy.
A párt nem tud mit kezdeni a gazdasági válsággal, sem a társadalom belső életmódbeli kérdéseivel. A szegények és elesettek védelmével nem nagyon foglalkoznak. Óvatosságból elkerülték az egyházzal való konfliktusokat. Ezt viszont vállalta Palikot új pártja, amely felvállalta a városi rétegek, a szexuális kisebbségek és a női jogok védelmét is, s hajlandó kiállni a nők abortuszhoz való joga mellett is. Az SLD-nek nem csak a programja és elvei hiányoznak, de nincsenek meggyőző személyiségei sem. Főleg médiafigurái maradtak a volt pártállami második vonalból.
A pártszakadások és újraegyesülések éppen arról szólnak, hogy feudumként kezelik a szavazótábort, amely valamennyi baloldalinak címkézett politikust még egy pár évig bejuttathatja a fizetett politikai állásokba. A baloldali politikai kör keresné a képviselhető rétegeket és érdekeket, de végletesen tehetségtelen ebben. Lengyelországban természetesen vannak korszerű, világi gondolkodású rétegek, vannak urbánus és forradalmi hagyományok is. A választási térképek jól jelzik, hol koncentrálódnak ezek az erők. Jobb híján a liberálisokra, vagy a Palikot-féle proteszt-pártra voksolnak ezek a szavazók.A lengyel társadalom, az egyetemi központok folyamatosan kitermelik az új baloldali kritikai gondolkodás központjait is. Ezek a napi, a parlamenti politikához még nem találtak meg az utat.
