Három osztrák összehajolt és meghívta Brüsszelbe a Bécsben élő Paul Lendvait, akinek most jelent Magyarország rendszerváltás után történelmét feldolgozó könyve, Az eltékozolt ország. Amelynek az Európai Parlamentben rendezett bemutatója megtöltött egy nagytermet. A három osztrák képviselő három frakcióban ül: Othmar Karas – aki súlyos síbalesete után hetekig gipszágyban feküdt, de eljött az eseményre – a néppárt, Hannes Swoboda a szocialista, és Ulrike Lunacek a zöldpárt tagja. Ám mindhárman a közös európai értékekről, a szabadságjogok kiteljesítéséről beszéltek.

Meg arról, ami a magyar médiatörvény brüsszeli vitáiban is gyakorta elhangzott, hogy az EU-t akkor vehetik komolyan a csatlakozni vágyó országok, ha az értékek az unión belül is érvényesülnek. Vagy ha nem, hát érvényesítik őket. Egyik uniós tagállam sem tökéletes, vagyis Magyarország sem áll a célkeresztben, de a közös normák mégiscsak közös normák, megsértésük mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Ilyen bevezetés után kapott szót Lendvai, aki Ausztriában és Európában nagy tekintélynek örvend írói, újságírói, szerkesztői munkássága nyomán, s a vitavezető Raimund Löw, az ORF brüsszeli tudósítója is arról értekezett, hogy kollégája témaválasztása éppoly érdekes, mint véleménye az általa választott témáról.

Könyvéből végül nem olvasott fel Lendvai, inkább ajánlotta az érdeklődök figyelmébe. Elmondta azért: három oka van annak, hogy papírra vetette Magyarországról szóló tanulmányát. Először is, Magyarország a kelet-európai folyamatokban az 1956-os forradalommal az élen járt, de ezt a vezető szerepét 1989 után elveszítette, s magyar fiatalok ma leginkább borúlátóak a térségben. Másodszor, a kiadót érdekelte a téma a magyar uniós elnökség miatt. S harmadszor, őt meg az izgatta, hogy lehetne bemutatni a hatalomkoncentráció hatásait, amely nem kizárólag magyar jelenség Európában. Idézte Konrád Györgyöt, aki demokratúráról beszél.

Előadásában – amelyben kitért azon kérdésekre is, amelyekről a NOL-nak nyilatkozott a hétvégén - Paul Lendvai emlékeztette a közönséget a művészek és filozófusok elleni támadásokra,  a hallható nacionalista felhangokra, a trianoni emléknap meghirdetésére, a kettős állampolgárság kiterjesztésére. Hozzátéve az előtolakodó kérdést, vajon miként reagálnak majd erre a szlovák és román nacionalisták.

Az európai országok története – folytatta a szerző – tele van területi veszteségekkel, ám egyben kiegyezésekkel, a traumák sikeres kezelésével is, s inkább erre kellene figyelni, mintsem minduntalan a múltba révedni. S utalt a Fidesz kétharmados győzelmére a szavazatok 52 százalékával, s hogy mindez következménye a 2002-2010 közötti szocialista-liberális kormány hibás és korrupt kormányzásának. S ehhez jön még a rasszista húrokat pengető Jobbik előretörése.

A vitavezető megadta a kérdezés jogát a jobbikos Morvai Krisztinának, aki megkérdőjelezte Lendvai történészi képességeit, megvádolta, hogy a Kádár-rendszernek jelentett, s arról faggatta, vajon olvasta-e a 2006. októberi tiltakozások utáni rendőri kínzásokról készült jegyzőkönyveket. Lendvai örömét fejezte ki, hogy végre személyesen is láthatja Morvait, majd megemlítette, hogy 1953 után Magyarországon bebörtönözték, az ötvenes években három éven át nem talált állást. Ami írói kvalitásait illeti, Morvai figyelmébe ajánlotta a nemzetközi elismerésben részesített tizenöt könyvét.

Ezt követően a fideszes-népppárti Schöpflin György régi ismerősként üdvözölte a szerzőt, gratulált a könyvéhez, amely azonban „nem az utolsó szó Magyarországról”, mert szerinte Lendvai összemos dolgokat, például a középjobbot a szélsőjobbal, továbbá a demokrácia baloldali felfogását fogadja el, s az 52 százalék nem kétharmad teóriát nem temlíti például a Horn-kormány esetében. Erre persze Lendvai azzal vágott vissza, hogy a két említett oldalt az mossa össze, aki nem határolódik el, még kétharmados többség esetén sem a szélsőjobbtól. Ami pedig a voksok százalékát és a parlamenti arányt illeti, a lényeg az, vajon a hatalmon lévő mit kezd vele.

Egyéb felvetésekre - például Magyarország nemzetközi mozgásteréről - annak a véleményének adott hangot, hogy az elhibázott médiatörvénnyel, a multik különadóztatásával a kormány szükségtelenül szűkítette a lehetőségeit, éppen uniós elnökként, s feltűnő, hogy míg a lengyel miniszterelnököt meghívták Párizsba a Líbia elleni akciók egyeztetésére, addig Orbán Viktort nem. Lengyelország egyébként is jó példa arra, hogy a Kaczynski-fivérek politikai bukása után milyen mérsékelt konzervatív erő tudott megjelenni. Ilyenre lenne szüksége Magyarországnak, meg egy modern és nem korrupt szociáldemokrata pártra.

A hallgatóság kérdéseire sem bocsátkozott az Orbán-éra elemzésébe, mondván, ez még korai volna, de úgy vélte a kezdet nem ígéretes. Azt ajánlotta Orbánnak, akit egyébként zseniális hatalmi játékosnak tart, hogy függessze ki irodája falára, amit Kosáry Domokos mondott egyszer, hogy a „tehetségtelenség nem politikai erény”. S erre emlékezzék, amikor munkatársakat választ.