Medvegyev, az emberarcú Putyin
Valóban, az elnöki posztról tavaly leköszönő Putyint az elmúlt évben kialakított kép alapján nehéz lenne másodiknak nevezni a hatalmi vertikumban: a televízió gyakran többször és nagyobb volumenű eseményeken mutatja a kormányfőt, mint az államfőt. Míg Putyin konkrét gazdasági intézkedéseket jelent be, addig Medvegyev a saját elnöki blogjának megújításáról beszél a híradóban. Putyin kormányülésen mond oda a minisztereknek, miközben a következő bejátszásban Medvegyev gyerekeket látogat meg egy szépen felújított iskolában.
Putyin ugyanabban a formációban számoltatja be a kamerák előtt a régiók vezetőit, a minisztereket, ahogy tette elnökként - és ahogyan az ő idejében nem tette egyetlen miniszterelnök sem. Magával vitte a "külpolitizálás jogát" is, gyakran nyilatkozik nemzetközi ügyekben, noha ez a terület korábban kizárólag az államfő felségterülete volt.
A szimbólumok is megkettőződtek: húsvétkor Medvegyev és Putyin egymás mellett állva tartották a gyertyát a pátriárka által celebrált ünnepi mise alatt, de beszédes az is, hogy a 11 milliós főváros központjába futó Kutuzov sugárúton tavaly óta a kormányfői konvoj előtt is leállítják a forgalmat, éppúgy, ahogyan az elnöki kocsisor előtt. (Putyin egyébként a rezidenciát is megtartotta, ahol elnökként is lakott.)
Továbbra is tartják magukat a boltokban Putyin és Medvegyev közös protokollfotói, kitűzői, noha Medvegyev önálló képei is megjelentek. A tévéfilmekben és a valóságban is a biztonság kedvéért gyakran egymás mellett látható a "két első személy" az irodák falain.
A "tandemokrácia" vagy a "duokrácia" a turisztikai matrjoskafolklórnak is új lendületet adott: a legnagyobb babán Medvegyev és Putyin közösen láthatók, míg a belső figurákon senkinek nem jutna eszébe a néhai Borisz Jelcin mellé odapingálni miniszterelnökét, Viktor Csernomirgyint vagy Gorbacsovhoz Nyikolaj Rizskovot. De árulkodó az is, hogy a Vörös tér közelében továbbra is csak Putyin alteregója fotózkodik a turistákkal, persze az elmaradhatatlan Lenin és II. Miklós mellett. Medvegyev-imitátornak nyoma sincs.
Nincs látványos átrendeződés az államfő kinevezési körébe tartozó posztokon sem: nem volt változás a védelmi és a külügyminisztérium élén, sem a kormányzók között - 2004 óta nem közvetlenül választják, hanem az államfő nevezi ki őket a helyi parlamentek jóváhagyásával -, sem a kiemelt jelentőségű állami Gazprom vagy a Rosznyefty élén. (A Putyin ismeretségi köréhez köthető Rosszija Bank kiemelt státusza vagy a hasonlóan kormányfőközeli legnagyobb olajexportőr cég, a Gunvor helyzete sem változott.)
Az elmúlt év inkább Putyin bebetonozódását mutatta: elnöke lett a parlament kétharmadát birtokló Egységes Oroszország (JeR) pártnak, amely a 86 oroszországi régió összes parlamentjének többségét megszerezve a jövőben a kormányzók jelölésének jogát is megkapja, nem mellesleg épp Medvegyev javaslatára.
Az elnök leglátványosabb belpolitikai kezdeményezéseként tavaly novemberben részben épp saját hatalmának korlátozását kínálta fel, azt javasolva, hogy a jövőben a kormány összetétele legyen összhangban a parlamenti erőviszonyokkal. Márpedig a 450 fős parlament - az alig 10 százalékkal rendelkező Orosz Kummunista Párt, a hatalomhoz lojális populista Vlagyimir Zsirinovszkij vezette Orosz Liberális Demokrata Párt és a Kreml saját projektjének tekintett Méltányos Oroszország mellett - lényegében egyet jelent a Putyin vezette JeR-rel.
Medvegyev nevéhez kötődik a tavalyi alkotmánymódosítás is, amely nyomán a parlament mandátumát négyről ötre, a következő elnökét pedig négyről hat évre emelte. Ez elvileg Putyin elnöki hatalomba való visszatérésének előkészítését is jelenthetné 12 évre úgy, hogy nem hozzá kötődik az általa elnökként még ellenzett alkotmánymódosítás. Igaz, a kormányfői poszt súlyának gyakorlati növelése ezt akár feleslegessé is teheti, ha az elnök-kormányfő tandeme zökkenőmentesen működik. (Az elnök elvileg bármikor meneszthetné a kormányfőt, igaz, az új kormányfő kinevezése csak a parlament támogatásával érvényesíthető, amely most minden bizonnyal Putyin mögött áll.)
Igaz, nincs is látható jele annak, hogy az egymást még a kilencvenes évek Szentpétervárjáról, a demokratikus reformerként számon tartott Anatolij Szobcsak vezette polgármesteri hivatalból ismerő Medvegyev és Putyin összeütközés előtt állnának. Medvegyev ugyan változtatott kicsit az elnöki retorikán: nagyobb hangsúlyt fektet az emberi jogokra, fontosnak tartva a nem kormányzati szervek működését - utóbbiak Putyin beszédeiben az elmúlt években egyre inkább a nyugati befolyás ötödik hadoszlopaként tűntek fel -, de a nyilatkozatok nem léptek túl a Medvegyevre kiszabott "jó rendőr" szerepén, szemben Putyin keménykezű, határozott, "rossz rendőr" imázsával.
Az "emberarcú putyinizmust" megtestesítő Medvegyev - aki a leginkább tűnt Nyugat-kompatibilisnek a Putyin távozása előtti találgatásokban felmerült esetleges elnökutódok között - meglepetést okozott azzal, hogy tavaly augusztusban a grúz-orosz fegyveres konfliktus után elismerte független államként az addig hivatalosan Grúziához tartozó, gyakorlatilag azonban orosz támogatással már 15 éve önálló Abháziát és Dél-Oszétiát. A vélemények megoszlanak abban, hogy az elismerés - amelyet Oroszország mellett csupán Nicaragua tett meg - Medvegyev önálló vagy Putyinnal közösen elfogadott lépése volt, amely a Szovjetunió felbomlása utáni első, retorikán túllépő konfrontációt jelentette a Nyugattal. (Igaz, Moszkva szerint a NATO kelet-európai bővítésével és Koszovó függetlenedésével a nyugati partnerek már úgyis felrúgták a status quót.) Abházia és Dél-Oszétia elismerése hosszú távon is
tetszés szerint felújítható diplomáciai konfliktust jelent a NATO és Oroszország között. (A NATO-Oroszország Tanács egy időre fel is függesztette működését, Moszkva pedig lemondta a hónap elején a NATO-tagországok vezérkari főnökeivel esedékes találkozót, a NATO Grúziában május 6-án megkezdett hadgyakorlatát kifogásolva. Eközben Moszkva április végén a két kváziköztársasággal megállapodást kötött, amely szerint az orosz erők fogják biztosítani határaik ellenőrzését, egyelőre tíz évre.)
Szeptemberben a Kreml-kritikus Mihail Gyeljagin közgazdász még úgy vélte, hogy az elismeréssel Medvegyev megkezdte önálló működését, ami Putyin fokozatos háttérbe szorítását vetíti előre. Ez nem történt meg - utólag nem is valószínű, hogy Medvegyev Putyin tudta nélkül, főként ellenére kezdett volna akcióba -, ám tavaly ősszel megjelent a tandemet egészen más ponton veszélyeztető buktató: a gazdasági válság.
A globális gazdasági visszaesés harmadára-negyedére dobta vissza az addig történelmi csúcson járó olaj- és az ahhoz kötött földgázárat. Ez hosszú idő óta ismét veszteséges költségvetéssel szembesítette Oroszországot. Elolvadt az évi 120 milliárd dollár feletti kereskedelmi többlet, a hat-hét százalékos gazdasági növekedés, a munkanélküliek aránya hivatalosan is elérte a 10 százalékot. Az ipari termelés januárban csaknem húsz százalékkal csökkent 2008 elejéhez képest, a rubel 8 hónap alatt 40 százalékot veszített értékéből, az infláció idén túllépi a 13 százalékot. Igaz, Oroszország idén még képes az elmúlt években felhalmozott tartalékaiból betömni a 9,7 ezer milliárd rubeles - 215 milliárd eurós - költségvetésbe tervezett háromezermilliárd rubeles lyukat, fenntartva a szociális juttatások növelésére vonatkozó ígéretét. A tavaly még 600 milliárd dolláros tartalék azonban ma már a felénél jár - nagy része a rubel védelmére ment el -, és év végére a pénzügyminiszter, Alekszej Kudrin szerint legalább 70 százaléka elfogy. Ha az olaj hordónkénti ára 2010-ben sem éri el a 70 dollárt, úgy Oroszország jövőre már nem tudja fenntartani a pénzügyi egyensúlyt.
Kérdés, hogy ebben az esetben hogyan reagál a Medvegyev-Putyin tandem a szociális elégedetlenség növekedésére. Az elmúlt évek költségvetési többletének szétosztása után következik a felelősség szétosztása. A népszerűtlen intézkedések kényszere a költségvetés bevételeinek átvizsgálásához - az energiahordozók exportstruktúrájának újragondolásához, a fegyverexportban érdekelt közvetítők szerepének átalakításához, így befolyásos körök pénzügyi érdekeinek megsértéséhez - vezethet, ami zavart okozhat a duó működésében.
Ez a zavar azonban nem jelenti, hogy átláthatóbbá válnának az elmúlt bő tíz évben - a Jelcin-éra végétől - fokozatosan visszaszorított sajtó viszonyai, illetve a parlamenti vagy helyközi választások. A hatalom a növekvő nehézségekre válaszul rövid távon tovább is szűkítheti az egyébként is vegyes, demokratikusságukban is ellentmondásos ellenzéki erők mozgásterét. Hoszszabb távon azonban Oroszország profitálhat is a vitából, hogy a tandemet az állam "első" vagy a "második első" embere kormányozza-e. Legalábbis ha az olajbevételek elapadásától kijózanodó vezetésnek egyszer majd ismét számolnia kell a közvéleménnyel - ahogyan a kilencvenes években még kellett. Akkor ismét valódi viták helyszíne lehet a sajtó, főként a most sziklaszilárd állami kontroll alatt álló televízió, aminek lehetőségéről az orosz társadalom, alig tizennyolc évvel a Szovjetunió felbomlása után, már szinte el is feledkezett.
Moszkva, 2009. május
