'Te is ugyanezt tennéd'
Középkorú hölgy fogad, kikérdez, aláírat egy formanyomtatványt, amelyben vállalom, hogy kérésükre minden rögzített és írott anyagot átadok a cenzorhivatalnak, majd elkészíti az izraeli sajtóigazolványt, hogy beléphessek Gázába. - Az izraeli oldalról is tudósít majd? - kérdezi, mondom, hogy három hónapja másról nem is tudósíthattam a háború idején, hiszen a nemzetközi sajtót hetekig be sem engedték az övezetbe. A hölgy íróasztalával szemben oldalas újságcikk a falon arról az öngyilkos merényletről, amelyben meghalt az anyja és a lánya...
Az izraeli határon végig betonfal, fölötte szögesdrót, néhány száz méterenként őrtornyok katonákkal. Ha nem tudnám, hova jövök, azt hinném, börtönt látogatok, aztán az ellenőrzés közben tényleg elbizonytalanodom. Hatalmas, üres teremben elektronikus nyilak jelzik az irányt a detektorok és távirányított ajtók szegélyezte labirintusban. Az izraeli katonák tíz méter magasból, üvegfalon át figyelnek. A nyilak egy vasbeton szobába terelnek, percekig várakozom, az üvegablak másik oldalán senki, mindhárom vasajtó zárva, rácson állok, a szoba alja két-három méterrel a rács alatt, a sarokban koszos bugyi és melltartó. - Vetkőzzön le - lép be egy gépfegyveres férfi. Az alsónadrág maradhat. Két kézi detektorral feltűnik egy másik őr, az egyik kezében vékony rúd, a végén fehér vattadarab. Minden nyílásom összeszorul, de szerencsére csak láblenyomatot vesznek. Kérdésükre elárulom, hogy nincs fegyver a testemben, azzal visszavezetnek a terminálba, ahol hatan szedik ízekre csomagjaimat, kitapogatják a fehérneműt, felbontják a kekszet, mintát vesznek a kézkrémből. Három óra elteltével jó utat kívánnak. Végigmegyek egy hosszú folyosón, kinyílik egy vaskapu, elvakít a nap, hatalmas virágos mezőt látok, majd behajol a képbe egy fogatlan palesztin hordár: "Welcome to Gaza!"
Amikor a Hamasz rakétatámadásaira válaszul Izrael bombázni kezdte a Gázai övezetet, a nemrég leszerelt zsidó katonalányt Jeruzsálemben egyáltalán nem érdekelte, mit gondol a háborúról a világ. - Hidd el, ha itt élnél, te is ugyanígy látnád... meg kell védenünk magunkat - mondta. Szülei városába reggel rakéta csapódott, szerelme éppen egy izraeli hadihajón szolgált a gázai partoknál. Három hónappal később itt ébredezem egy palesztin halászhajón. Hajnalodik. A hálóban semmi, a horizonton három hadihajó. Ha a parttól két mérföldnél beljebb eveznénk, az izraeliek automatikusan tüzet nyitnának. Mondja a halász, hogy korábban kilenc mérföld volt a határ, ott halat is fogtak, de amióta a Hamasz átvette a hatalmat, csak blokád van, hal alig.
A tengerparttól nem messze sátorfalvak sorakoznak. Egy négygyerekes család két sátorban él, az egyikben hat pokróc, a másikban kopott rezsó és egy tál liszt. Az anya beszél angolul, egyetemet végzett, de sem neki, sem jóval idősebb férjének nincs munkája. Segélyből élnek, háromhavonta 400 sékelt kapnak, egy hónapra nyolcezer forint jut.
Korábban naponta 300 kamion élelmiszer érkezett az övezetbe Izraelen keresztül, ma biztonsági okokra hivatkozva ennek csak hatodát engedik át a határon, jó részük a palesztin menekültekkel foglalkozó ENSZ-segélyszervezet, az UNRWA szállítmánya, magyarázza a szervezet szóvivője, miközben az átkelőnél órákig várakozunk egy teherautó lisztre. - Ha a palesztinok emberi körülmények között élhetnének, nem követ meg rakétát, hanem virágot dobálnának a zsidókra - mondja, mire elmesélem beszélgetésemet egy határ menti kibuclakóval, akinek meggyőződése, hogy ha tehetnék, az arabok megint megpróbálnák őket beszorítani a tengerbe, ahogyan már néhányszor megkísérelték. - Hogy a holokauszt idején gettókba zárták őket, nem ok arra, hogy most ugyanezt tegyék velünk - vág vissza, közben megérkezik a liszt, a határról a raktárba viszik, onnan az elosztóközpontokba. Itt kuponokat szorongató családok várják az adagjukat, az egész övezetben több mint egymillió ember. Egy asszony a kislányával a falnál ülve zokog. Elfogyott otthon a liszt, de most hazaküldik, a kuponja csak másfél hét múlva váltható be...
Néhány órával később egy gázai boltban az UNRWA "nem eladó" feliratú, segélynek szánt liszteszsákjaiba botlok. Mondják a helyiek: vagy néhány segélyezett próbálja eladni a lisztet, hogy pénzhez jusson, vagy a Hamasz tette rá a kezét a szállítmányra...
A blokád ellenére az övezetben minden kapható, jó pénzért néhány nap alatt akár vadonatúj Harley Davidson szerezhető. A minimális segélyen kívül szinte minden csempészalagutakon jut be Egyiptomból, az alapvető élelmiszerektől a fegyverekig. A hírekben jól álcázott bejáratokról és szupertitkos alagútrendszerről beszélnek, az egyiptomi határt azzal az indokkal nem nyitják meg, hogy a Hamasz ne hozhasson be fegyvereket, és Izrael időről időre lebombáz egy-két alagutat - a kétezerből. Az egész határszakaszon, tíz kilométeren át egymás hegyén-hátán állnak az alagutak bejáratait "rejtő" sátrak, folyamatosan jön az áru, megy a pénz, a tulajdonosok dollárszázezreket keresnek. Izrael és Egyiptom is pontosan tudja, mi folyik.
Miután kötélen leeresztettek 25 méter mélyre, én is nyugodtan átkúszhatok Gázából Egyiptomba a két-háromszáz méter hosszú, deszkákkal burkolt, kivilágított, szellőzőrendszerrel felszerelt, másfélszer egy méteres alagúton. Tízperces út.
Ha mindez nem volna, meg kellene nyitni az izraeli vagy az egyiptomi határt, különben éhen halna a másfél millió palesztin jelentős része. Az alagutak környékén arról beszélnek, hogy Izrael igazából meg akar szabadulni az övezettől, így inkább hagyja, hogy csempészalagutak százain érkezzen a hústól a rakétáig minden, mintsem megnyissa a határt. A rakétákat látva meg gondolhatja az egész világ, hogy másfél millió terrorista él itt. Valójában néhány tízezer.
Gázában a legfontosabb fegyveres csoport egyértelműen a Hamasz katonai szárnya, az Al Kasszam Brigád (innen a Kasszam rakéta neve, amelyből több ezret lőttek ki Izraelre az elmúlt években). A brigádban körülbelül 15 ezren szolgálnak, ahogyan a nyugati világ nevezi őket: terroristák, ahogyan önmagukat definiálják: szabadságharcosok.
Hosszú, minden részletre kiterjedő, szupertitkos előkészületek után bekötött szemmel, fegyveres kísérettel, elfüggönyözött terepjáróval szállítottak a bunkerbe - olvastam sok kollégámtól szerte a világban, akik alakítják a terroristákról alkotott képet. Engem mindenesetre Gázától néhány kilométerre egy családi ház kertjében, narancs- és olajfák között, gyerekzsivajban fogadnak fiatalemberek, kávéval kínálnak, majd az interjú és a fotó kedvéért felöltik maskarájukat. Álarc a fejre, rakéta a vállra, a kamera kedvéért percekig készségesen kúsznak-másznak a porban, mintha gyakorolnának. Mint elmondják, és később a többi, az Al Kasszamhoz képest jelentéktelen gázai fegyveres csoportnál tapasztalom, minden tévétársaságnak pontosan ugyanez a show megy, ráadásul általában sajtószóvivő nyilatkozik a riportereknek, velem csak azért egy "rendes" Al Kasszam-harcos beszélget, mert szívességet tesz gázai ismerősömnek.
Húsz perc ideológia és a szent célok: Izrael megszállta Palesztinát, fel kell szabadítani, most nem lehet saját hadseregük, de eljön az igazság pillanata, a történelem őket igazolja majd, egy napon legyőzik az izraelieket, és végre újra övék lesz a föld. Aztán a huszonéves fiatalemberről kiderül, hogy egyetemet végzett, és viszonylag jómódú családból érkezett. Meglepődöm, mondom is neki, hogy híres nyugati filozófusok könyveket írtak az egyenes útról, amely a nyomorból a terrorhoz vezet... Rázza a fejét és felvilágosít, hogy ez a brigád többi tagjára sem érvényes, inkább arról van szó, hogy mindenkinek volt legalább egy rokona vagy barátja, akit az izraeliek megöltek vagy bebörtönöztek. - Mi csak megvédjük magunkat - mondja -, és hidd el, elvégre egykorúak vagyunk, a helyemben te is ugyanezt tennéd.
Mesélem neki három hónappal ezelőtti beszélgetésemet az ugyancsak egykorú izraeli katonalánnyal, aki ugyanezt mondta nekem, végül megkérdem, mit gondol, szót érthetnének-e egymással.
A válasz határozott nem.
Nem véletlen, hogy csak egy zsidó él Gázában, egy izraeli újságírónő. Az izraeliek a belföldi sajtót nem engedik be az övezetbe, illegálisan van itt, ahol egyébként népszerűbb, mint saját országában. Azt állítja, hogy ami Gázában zajlik, attól függetlenül, hogy az utolsó izraeli telepesek kivonulása óta már nem élnek zsidók az övezetben, ugyanúgy megszállás, mint azelőtt, csak kívülről, blokáddal, és éppen zsidóként nem állhat a megszállók oldalán. Ezért jött ide.
Egy palesztin újságírólány menne bárhová, csak innen el. Évekkel ezelőtt az egyik gázai egyetemről ösztöndíjasként Washingtonba, majd New Yorkba került. Tanult, dolgozott, bulizott, a gázai gyerekkor után kinyílt előtte a világ. Aztán három évvel később visszazárt: lejárt a vízuma, visszatért Gázába. A háborúból többek között a Time magazint tudósította, de hiába a tökéletes angolnyelv-tudás, az ambíció, a szakmai háttér, nem jut ki az övezetből. - Nekem nagyon fontos, hogy Gázában nőttem fel - mondja -, de a gyerekeimet nem akarom itt felnevelni.
Csakis Gázában akarja felnevelni testvére gyerekét az a palesztin fiú, akinek esküvőjére tévedek egyik éjszaka. A testvére állig felfegyverkezve menetelt az izraeli határ felé. Lelőtték. Nem tudta, hogy a felesége egy hónapos terhes volt. Végrendeletében meghagyta, hogy öccse vegye el a lányt. A fiúk édesapja meséli, hogy ez már a harmadik halott gyereke, felvisz az egyik lánya szobájába, akivel egy füstbomba végzett. Megmutatja a másik fiú fotóját, aki tűzharcban esett el, majd kivezet a kertbe. Itt már önfeledten táncol az egész család és a barátok, az újdonsült férj berántja az apját meg engem is, a távolban látom a feleséget, karján az egy hónapos gyerek.
Néhány nappal később álarcos fegyveresek állnak őrt egy megemlékezésen. Mártírok rokonait szólítják sorban a színpadra. A kitüntetettek között meglátom az édesapát az esküvőről. Ő is észrevesz, odajön, büszkén mutatja az emlékplakettet, amit a harmadik halott gyerekéért kapott. Másodpercekig nézzük egymást, arcomon a teljes értetlenség, aztán hirtelen eszembe jut, mit mondott az esküvőn, amikor szintén nem fért a fejembe, hogyan mesélhet a gyerekeiről ennyire szenvtelenül: "Már nincs szívem." Rögtön beugrik az aszszony a jeruzsálemi sajtóközpontból, akinek az anyját és a lányát is felrobbantották, és most értem meg a Kasszam-harcos határozott válaszát a kérdésre: szót érthetnének-e valaha egymással?
