Fogáskeresés
Így lesz-e ez vajon a való világban is? Barack Obama és Dmitrij Medvegyev első, londoni találkozója legalábbis pozitív visszhangot kapott általában. A külügyminiszteri szinten már megkezdett bizalomerősítő lépések sorába illeszkedett, mellőzte viszont az egymás vállára borulást, illetve más felesleges és idő előtti gesztusokat. Fő hozadéka az idén decemberben hatályát vesztő START-1 szerződés apropóján a hadászati fegyverzetkorlátozási tárgyalások felújítása és a szerződés megújításának szándéka - azaz nem jelentéktelen lépés megtétele az atomfegyvermentes világnak legalábbis az ideálja felé. A nyáron dőlhet el, hogy lehet-e áttörésre számítani: Obama várhatóan Moszkvába utazik, az amerikai szenátusnak pedig augusztusban meg kell kapnia az új szerződést, hogy decemberig átfuttassa azt.
A konzervatív kórus persze vigyáz rá, hogy ne essünk Obama-ájulatba. Charles Krauthammer, akit a Financial Times három éve a legbefolyásosabb amerikai kommentátornak nevezett, már címében is provokatív írásában (Ez is az ön országa, Elnök úr!) élesen bírálja Obama egész európai útját, közte a londoni találkozót. (De ő legalább elegánsan teszi. Egy republikánus szenátor ott tart, hogy a megerősített Környezetvédelmi Ügynökséget a Gestapóhoz hasonlítja, azt pedig, hogy a Pentagon nyolc, a húsosfazék közvetlen közelében töltött év után a nadrágszíj öszszehúzására kényszerül, Amerika lefegyverzésének nevezi.) "Kevés kár származik belőle, ha felesleges atomfegyverekről folytatott tárgyalásokba bocsátkozunk, mert semmi nem forog kockán, aminek következménye lenne. De Obama, úgy tűnik, még azt sem érti meg, hogy ez a tárgyalás ajándék az oroszoknak, akik számára az anakronisztikus, Reagan-korabeli START-hoz való visszatérés az amerikai-szovjet csúcsok dicsőségét hozza viszsza" - írja Krauthammer, aki szerint az egész európai út engedmények sorozata volt, még Ausztria is nevetség tárgyává tette Amerikát. A szerző nem érti, miért ünnepli a világ egyik vezető politikusa saját országa hanyatlását.
Amerika, miután a kezdeti ujjongás után végül is csalódott Vlagyimir Putyinban, próbálja megfejteni a Medvegyev-rejtélyt. Augurként a jövőt keresi olyan "madárbélben", mint a Hodorkovszkij-ügy legújabb fordulata. Igyekszik a szereplőket már ismert sémákban elhelyezni. "Obama Gorbacsovja-e Medvegyev?" - kérdezi a Foreign Policy hasábjain megjelent cikke címében Peter Baker, a The Washington Post egykori moszkvai tudósítója. "Egyelőre még nem az" - adja meg a választ. Az amerikai külügy annyira hisz a kétoldalú kapcsolatok "újraindításában", hogy Clinton át is adta a perezagrúzka feliratú gombot Lavrovnak, talán máris az új peresztrojkának képzelve az orosz lavírozást. (Igaz, az emléktárgy szótaghibát tartalmazott: a peregrúzka éppen hogy túlterhelést jelent.) A külügy, a Foggy Bottom oroszosai a jelek szerint már nem a régiek...) Fogáskeresés folyik, aztán majd elválik, kézfogás lesz-e belőle, vagy - mint a birkózóknál - felemelés páros lábfogással, válldobás, esetleg ledöntés kar alá bújással.
Krauthammernek abban igaza van: Moszkva csak szeretné betölteni azt a szerepet a világpolitikában, ami a Szovjetuniót megillette. Másfelől: indokolatlanul él tovább a Jelcin-érában még érvényes hasonlat, miszerint az orosz hazai össztermék a hollandnak felel meg. Valójában a kétszerese, vásárlóerő-paritáson a háromszorosa.
Az Oroszországnak szentelt washingtoni konferenciákon gyorsan megtelik a nagyterem, mint a Carnegie Alapítvány februári rendezvényén is. Ezen a felszólalók azt hangoztatták: 1.: Az Egyesült Államoknak és Oroszországnak ki kell találnia, hogy mit is kezdjen a másikkal. 2.: Most a párbeszédre van lehetőség, a felhőtlen bizalomra egyelőre kevéssé. 3.: A Kreml kész üzletet kötni. Különösen figyelemreméltó volt Dmitrij Trenyin, a Carnegie moszkvai központja igazgatójának felszólalása. Hangsúlyozta: Oroszországnak a változásra való képessége (a konferencia eredeti kérdése) valójában nem kérdés: ez a folyamat több mint húsz éve tart, és elképesztő eredményeket hozott. A dilemma inkább az: szükség van-e a további változások kívülről történő serkentésére? Trenyin óva intett annak hirdetésétől, hogy igen, egyben úgy vélve: a Bush-kormány azért vallott kudarcot az oroszkérdésben, mert nem önálló tényezőként kezelte az országot, hanem különböző problémahalmazok (pl. a "demokráciateremtés") egyetlen összetevőjeként.
Egy, a Harvard Egyetem Belfer Központja, illetve a washingtoni Nixon Központ tudásbázisára épülő, kétpárti támogatással működő bizottság márciusban azt javasolta a Fehér Háznak: vonja be Moszkvát az iráni, az izraeli-szíriai kérdés megoldásába, és az afganisztáni rendezésben is nagyobb mértékben számítson rá. A szerzők - köztük Brent Scrowcroft, Gerald Ford és idősebb George Bush exelnökök ma is befolyásos egykori nemzetbiztonsági tanácsadója - úgy vélik: Oroszország fokozottabb bevonását egyrészt súlya, másrészt a világ roppant gazdasági és politikai kihívásai indokolják. "Sem Ukrajna, sem pedig Grúzia nincsen kész a NATO-tagságra." Ez az állításuk az atlanti szövetség európai tagállamainak többségében ténykérdés, de Amerikában azért sokakat letaglóz. Különösen az augusztusi orosz- grúz háború óta, amely a mai napig kísért. Érdemes elővenni a Foreign Affairs (antedatált) november-decemberi számát, amelyben az oroszkérdés a válság nyomán rögtön a vezető tanulmányok témája lett. ("A háború megmutatta a Nyugatnak, hogy Moszkva elveszítette a hitét a multilaterális intézményekben, és készen áll rá, hogy erővel érvényesítse akaratát. [...] Oroszország grúziai háborúja nyomán tetőtől talpig át kell gondolni a nagy kockázattal járó, csalódást keltő amerikai-orosz kapcsolatokat - ez az első valódi újraértékelés a hidegháború óta...") Könnyen lehet, az Obama-Medvegyev-nekibuzdulás próbaköve egy újabb, akár harmadik fél által kirobbantott nagy politikai válság, illetve az arra adott moszkvai reakció lesz.
És Kelet-Közép-Európa? Jelzésértékű volt legalábbis, amikor a Foreign Policy szerkesztősége, valamint az A. T. Kearney tanácsadó cég és a Chicago Council on Global Affairs agytröszt novemberben közölt "globális városindexén", azaz a világfolyamatokba leginkább bekapcsolódott hatvan város listáján Bécs és Moszkva között - írd és mondd - egyetlen település sem szerepelt. (Ennél csak az volt jelzésértékűbb, amikor az egyik visegrádi ország washingtoni diplomatája magánbeszélgetésben úgy vélte: a lista összeállítói "elfogultak voltak". Épphogy azt nem sugalmazta: Karacsi finom tandoori csirkével és mangós lasszival vett magának helyet...) Az amerikai kulturális ösztöndíjaktól kezdve a mértékadó sajtó térségbeli tudósításain át számos ponton követhető Kelet-Közép-Európa látványos leértékelődése és presztízsvesztése. Egy régió, amely legfeljebb válságtüneti szempontból érdekes, de kérdéseket nem nagyon vet fel, válaszokat pedig még kevésbé kínál. Az, hogy az Obama házaspár kihátrált a cseh elnökkel elköltendő közös vacsora elől, nem annyira abból a szempontból fontos, hogy Václav Klaus "nem kedves ember" - Pervez Musarraf pakisztáni exelnök sem volt az, de azért odafigyeltek rá -, hanem abból: mindegy, hogy mit mond. A brüsszeli bürokráciáért a legkevésbé sem rajongó The Wall Street Journal szinte kéjelgett abban, hogy Prága az európai uniós elnökség kellős közepén lábon lőtte magát (miközben kedvtelve forgatta vissza a húsz éve változatlan epitheton ornanst: "az egykori kommunista állam"). Mike Mullen tengernagy, az USA első katonája, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke egy sajtóbeszélgetésen kétszer is Csehszlovákiának nevezte az országot. A beszélgetés átírt változatát a külföldi tudósítóknak szétküldő apparátus ezt nem javította ki: az admirális vagy nem volt tisztában Prága és Pozsony 1993-as szétválásával, vagy - ami valószínűbb - nem tartotta ezt lényegesnek. A magyar honvédelmi miniszter "nemzetközi sajtótájékoztatója" öt percig tartott Washingtonban az Országos Sajtóklubban. A megjelent két amerikai újságíró egy kérdés után távozott, így a jelenlévők - csakúgy, mint a Manhattan-projekt atomtudósai, amikor Robert Oppenheimer kiment a mosdóba - áttérhettek végre a magyar nyelvre.
Mint lapunk publicistái is rámutattak, a Kelet-Közép-Európával, sőt, Európával kapcsolatos hivatalos és sajtókommentárok elnagyoltak, sematikusak, Magyarországot például hol Izlanddal, hol Ukrajnával (mecsoda különbség!) mossák össze - miközben szerintünk amúgy a Siófok és Balatonfüred közötti eltérés sem lenne elhanyagolható. Az amerikai magyar kulturális évadnak, benne Fischer Ivánnal és a Budapesti Fesztiválzenekarral, Forgács Péterrel, hamarosan Nádas Péterrel az országimázst rontó, lesajnáló visszhangokkal kell megküzdenie. Mint amikor a kétmillió példányban megjelenő, harmincháromszoros Pulitzer-díjas The Wall Street Journal a "bukott állam" klasszikus példájaként vázolja fel hazánkat, ahol mindenki, aki csak tud, az állam emlőjén csüng, és ahol egy 40 éves férfi - Charles Forelle kiváló budapesti riportjának főszereplője - rokkantnyugdíjért folyamodik, mert motorbalesetekor szerzett bokasérüléséből fakadóan nem tud már dobozokat cipelni.
Az Obama-adminisztráció "Európa-politikája" egyelőre kimerülni látszik abban: Daniel Fried, a földrészünkért felelős külügyi államtitkár "felfelé" bukott, és mostantól nagyköveti rangban guantánamói foglyokat próbál rásózni a Donald Rumsfeld védelmi exminiszter által öt-hat éve még lesajnált "vén Európára". Cseh- és Lengyelország vonatkozásában függő kérdés a rakétavédelmi pajzs jövője, de nem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk: ez is majd főleg a prágai és a varsói sajtóban lesz érdekes. Miközben a hazai lapok az USA budapesti nagyköveti posztjára esélyes ál- és önjelölteket veszik sorra, a főbb diplomáciai kinevezésekben általában gyors Fehér Ház jóval fontosabb posztokon is késlekedik. A leendő NATO-nagykövet mindössze a szövetség strasbourgi csúcsát késte le, és rejtély az új pekingi misszióvezető személye is, noha a Foreign Policy online kiadásának blogja, a The Cable a poszt mindenkori betöltőjét a legfontosabb tisztségviselőnek nevezte a kabinet tagjain kívül. Pedig Kína az új világháborút is megnyerte a Pentagon szimulációs termében...
Washington, 2009. április
