A diplomácia a hatalom féken tartásának művészete. Henry A. Kissinger, a republikánus Nixon elnök legendás külügyminiszterének bon mot-ját éppen az utolsó republikánus adminisztráció látszott leginkább elfeledni. Az eredmény ismert: Európa és Amerika között vita bontakozott ki a NATO feladatairól és jövőjéről. Különösen a német-amerikai és a francia-amerikai viszony sínylette meg ezeket a szóváltásokat. A nézeteltérés azonban az elmúlt években alábbhagyott, majd szertefoszlott, részben azért is, mert kirobbantói helyett új politikusok léptek színpadra. Nicolas Sarkozy francia elnök, Gordon Brown brit miniszterelnök, Angela Merkel német kancellár érzékelhetően másképp gondolkodik az európai szerepről, Európa és Amerika viszonyáról, mint elődeik. Barack Obama beiktatásával pedig az amerikai oldalon is megtörtént a szemléletváltás.

Az új washingtoni adminisztráció meg is szívlelte Kissinger figyelmeztetését, és gyorsan világossá tette, hogy Amerika a jövőben fokozottan figyelembe veszi az európai érdekeket. Röviddel ezt követően Franciaország is bejelentette, hogy visszatér a NATO katonai szervezetébe, ahonnan négy évtizede lépett ki. Úgy tűnik tehát, hogy a transzatlanti viszony újjáépítéséhez megvan a szükséges bizalmi tőke. És ez nem csak a globális hatalomként önállóan fellépni már nem képes Európa számára jó hír. Amerika is erősebb és stabilabb, ha maga mögött tudhatja az öreg kontinens támogatását.

Mindez persze nem jelenti, hogy ezen túl kritikátlanul támogatunk minden amerikai kezdeményezést. Az USA azt sem várhatja el, hogy Európa ne rendelkezzen önálló biztonságpolitikai vízióval, illetve, hogy a NATO-tagországoknak ne legyen meg a saját nemzeti érdekük. Vissza kell térnünk a NATO eredeti céljához, a tagországok biztonságának együttes garantálásához. Ma már nem a Szovjetunió jelenti a fenyegetést, hanem a szervezett bűnözés, a klímaváltozás, az energiaellátás bizonytalansága, a természeti katasztrófák, a terrorizmus, a cybertámadások. És nem fenyegetés, de realitás immár, hogy a világ ismét többpólusúvá válik, új gazdasági, energetikai és majdan katonai nagyhatalmak születnek, amelyekkel számolnunk kell.

Az új világrend egyik újonnan kirajzolódó (vagy éppen a múltból felsejlő) pólusa a Szovjetunió legnagyobb utódállama, Oroszország. Mérete, politikai súlya, atomarzenálja önmagában is indokolja erejét. Európa számára különösen fontos, mint kontinensünk legnagyobb energiaexportőre, de megkerülhetetlen szereplője a közép-ázsiai térségnek is. Oroszország előtt nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy nem lehet vétójoga a NATO bővítésével kapcsolatosan. Minden országnak szuverén joga megválasztani azt a szövetséget, amelyhez tartozni akar. Oroszországnak a területi integritás és szuverenitás elvét tiszteletben kell tartania. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy az euroatlanti térség biztonsága és biztonsági közérzete nagymértékben függ az orosz kapcsolatoktól. Nem azért, mert Oroszország katonai veszélyt jelent, hanem azért, mert az együttműködés hiánya megnehezíti az akut globális válságok kezelését. A NATO számára kulcsfontosságú, hogy Oroszország biztosítsa a szövetség számára kulcsfontosságú műveletekben, főképp Afganisztánban csapatainak a tranzitútvonalat és a logisztikai hátteret. De Oroszország fontos partner lehet a terrorizmus és a kábítószer-csempészet elleni küzdelemben is, ahogy a fegyverzet-ellenőrzési együttműködésben és a nemzetközi vizeket mind jobban veszélyeztető kalózkodás elleni közös fellépésben.

A partneri viszony megerősítése a tapasztalatcsere és segítség Afganisztán ügyében kezdődhet meg legelőször. A konfliktus elmélyülése Oroszországnak sem lehet érdeke. Együttes erővel azonban megpróbálhatjuk azt, amit külön-külön sem a NATO-nak, sem pedig az Afganisztánt egy évtizeden át megszállva tartó Szovjetuniónak sem sikerült: pacifikálni az országot. Kissingernek egy másik figyelmeztetése is valóra vált a szemünk láttára: a hagyományos hadseregek veszítenek, ha nyerni nem tudnak, a terrorista akkor is nyer, ha nem veszített. Nem juthatunk el idáig! Tudtuk persze, hogy a hagyományos hadviselés ideje lejárt, de a NATO (és bizony tagországainak hadseregei) nem változtattak irányt elég gyorsan. Valóban fel kell készülnünk az amerikai és az európai határoktól távoli konfliktusokra, és nem utolsósorban el is kell hinnünk és hitetnünk, hogy országainktól távol is a saját érdekeinket védjük.

Persze a fegyveres megoldás csak az első lépés lehet a rendezés felé. Szerencsére a NATO a második lépéshez is megfelelő eszköz, hiszen nemcsak katonai szervezet, hanem politikai szövetség is. A második lépcsőnek pedig a politikai megoldásnak kell lennie.

Az afganisztáni rendezés elsősorban nem katonai feladat. Az elfogadható szinten működő államapparátus és gazdaság létrehozására legalább ekkora, ha nem nagyobb hangsúlyt kell helyezni. A mindennapi, normális életfeltételek kialakítása, az infrastruktúra fejlesztése integráns része kell, hogy legyen a nemzetközi közösség erőfeszítésének. Kulcsfontosságú az "afganizálás", a "local ownership" megteremtése, Afganisztánban afgán megoldásra van szükség.

Magyarország derekasan kiveszi a részét a rendezésből, hazánk újjáépítési csoportot működtet Baghlan tartományban, és az idei választásokra újabb katonai erővel, egy lövészszakasszal erősíti a békefenntartó erőket az országban.

A Magyar Honvédség afganisztáni jelenléte szövetségesi, s mint ilyen közvetett nemzeti érdekünk, a balkáni béke pedig közvetlen nemzeti érdeke hazánknak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy specialistái is vagyunk a balkáni békefenntartásnak, nemcsak azért, mert másfél évtizede részt veszünk benne, hanem, mert évszázadok óta együtt élünk a balkáni népekkel, ismerjük, értjük és megérjük őket. Nem véletlen, hogy a magyar nagykövetség volt az összekötő misszió Horvátország NATO-felkészülése idején, és hamarosan ugyanezt a feladatot Montenegró esetében is elláthatja a magyar diplomáciai képviselet.

A szövetség előtt tornyosuló feladatokat a tagországok csak akkor tudják megoldani, ha a múltban megszokottnál okosabban költik el a védelmi költségvetést. Meg kell találnunk azokat a megoldásokat, amelyek az ésszerűbb, hatékonyabb forrásfelhasználást lehetővé teszik. Példaértékű a stratégiai légiszállító-kapacitás megteremtésére irányuló öszszefogás, amelyben nem csak NATO-tagországok vesznek részt. A Pápára települő szállítógépek évtizedes hiátust oldanak meg, a töredékéből annak, amennyibe a projektet finanszírozó országoknak önállóan kerülne ennek a képességnek megteremtése.

A képességfejlesztés során figyelembe kell vennünk, hogy országaink területi épségének, szuverenitásának megóvása, illetve az expedíciós műveletekben való részvétel nem egymásnak ellentmondó igény. És az arányos teherviselés elve alapján mindenkinek hozzá kell járulnia a közös teherviseléshez, nem csak a kollektív védelem előnyeit élvezni.

Ahogy a gazdaságban, úgy a politikában is igaz, a válság nemcsak szorító kényszer, de egyben esély is. Esély egy új szemléletmódra, a takarékosabb, de hatékonyabb biztonság megteremtésére. Egy aktívabb, és erősebb NATO kialakítására, amely több biztonságot garantál mindannyiunk számára. A feladat nehéz, néha talán lehetetlennek tűnő is. De biztatásképpen ismét fordulhatunk Henry Kissingerhez, aki szerint a történelem valamennyi elismert külpolitikai stratégiája olyan vezetőktől származott, akiknek a tervét a szakértők rendszerint ellenezték.

A szerző honvédelmi miniszter

"Mindenkinek hozzá kell járulnia a közös teherviseléshez"