Az első nem kommunista miniszterelnök óta (Tadeusz Mazowiecki, 1989-1990) a lengyelek most tartanak a tizennegyedik kormányfőjüknél (ez a jobbközép Donald Tusk). Nálunk tizenkilenc év alatt most van távozóban a hatodik kormányfő (és nyilván csak az ötödik lenne, ha Antall József nem halt volna meg hivatali idejében). Varsóban egy miniszterelnökre átlagosan még másfél év sem jutott. Az első négy évben, 1989 és 1993 között kétévenként volt választás, öt jobboldali vagy jobbközép kormányfő fogyott el.

Közülük az egyik csak miniszterelnök volt, 33 évesen, harminchárom napon át (a parasztpárti Waldemar Pawlak), de kormánya nem lett az előírt egy hónapos határidőn belül, így távozni kényszerült, két politikus pedig visszaadta a kormányalakítási megbízatást. Két kormányfőt bizalmatlansági indítvány buktatott meg (a radikáljobboldali Jan Olszewskit 1992-ben és a jobbközép Hanna Suchockát 1993-ban).

Az 1993-1997-es szociáldemokrata-parasztpárti koalíciónak három kormányfője volt. A parasztpárti Pawlak kezdte (aki ekkor lett másodszor miniszterelnök, de csak most volt először kormánya is), őt lemondatta saját koalíciója, és helyébe a szociáldemokrata Józef Oleksyt választották meg. Neki egy évvel később azért kellett lemondania, mert az oroszoknak való kémkedés vádjával eljárás kezdődött ellene (a vádak azóta sem igazolódtak). Utóda a szintén szociáldemokrata Wlodzimierz Cimoszewicz lett.

Az 1997-es választást a jobboldal nyerte meg, és Jerzy Buzek lett a kormányfő, aki a legszürkébb és leggyengébb miniszterelnöknek ígérkezett, négy nagy reformmal vallott kudarcot, mégis ő lett az egyetlen a húsz év alatt, aki teljes négy évet húzott ki.

Aztán 2001-ben megint a baloldal került hatalomra (és megint a Parasztpárttal koalícióban). De Leszek Miller szociáldemokrata kormányfő egy idő után az ingatag koalícióról áttért a kisebbségi kormányzásra. Az igazi többpártrendszerben ugyanis semmi sem stabilabb, mint egy kisebbségi kormány. (Köszönhetően a konstruktív bizalmatlanság intézményének.)

Ha a kormánytól jobbra is, balra is vannak ellenzéki pártok, amelyek egymással nem koalícióképesek, akkor képtelenek megdönteni a kisebbségi kormányt.

Ekkor került be a lengyel sajtó- és politológiai nyelvbe az "elsüllyeszthetetlen" miniszterelnök kifejezés. A kisebbségben kormányzó Leszek Millert saját pártja sem tudta leváltani, hiszen ehhez koalíciós társakat kellett volna találnia egy konstruktív bizalmatlansági indítványhoz, vagyis egy későbbi együttkormányzáshoz. Miller személyes és szimbolikus okokból addig nem volt hajlandó távozni, amíg Lengyelország be nem lépett ez EU-ba. A 2004. május 1-jei dublini ünnepi felvételi ceremónia másnapján nyújtotta be lemondását. Addig rekordokat döntött népszerűtlenségből.

A 2005-ben koalícióban kormányra került radikális jobboldali Törvény és Igazság párt egy évig sem tartotta meg első miniszterelnökét (Kazimierz Marcinkiewicz), a posztot a párt elnöke vette át, aki egyben az államfőnek ikertestvére volt (Jaroslaw Kaczynski). Egy évnél alig többet állt a kormány élén. Rosszul felmérve a helyzetet, belement az előre hozott választásokba, amelyeket aztán pártja elbukott. Így került hatalomra 2007-ben a liberális-konzervatív Polgári Platform (a Parasztpárttal koalícióban), a kormányt azóta Tusk vezeti.

Lengyelországban a házon belüli kormányfőváltások akkor sűrűsödtek, amikor azonos színű volt az államfő és a vezető kormánypárt. Olyankor többször szólt bele az elnök a kormány dolgaiba, és érdesebb volt a viszonya a miniszterelnökkel.

A jobboldali Lech Walesa államfősködésére (1990-1994) jutott az öt jobboldali kormányfői távozásból vagy buktatásból négy, az ötödik eset megint csak konzervatív elnök idején, Lech Kaczynski alatt történt. A baloldalon három miniszterelnök távozott idő előtt, ebből kettő akkor, amikor az államfő is szociáldemokrata volt (Aleksander Kwasniewski). A jobboldali Buzek talán azért bírta ki négy évig, mert neki egy pillanatig sem volt dolga saját pártjából való baráti államelnökkel.

Walesa idején még az államfő hatásköre szélesebb volt, ráadásul jogainak egy részét az alkotmány eltérően értelmezhető formában adta meg. Ma már a lengyel köztársasági elnök is "gyenge" típusú, de mivel közvetlenül választják, ezért mindig aktívabb, mint magyar kollégája.

Innen nézve hektikusnak tűnhetnek a Visztula menti viszonyok, valójában a lengyel politikai rendszer semmivel sem kevésbé stabil, mint a magyar. Csupán egyik alrendszere, a pártrendszer képlékeny, és még az sem biztos, hogy ez hátrány.

Ennek történelmi és szubjektív okai is vannak. A magyar rendszerváltó alapító atyák a parlament elaprózódásától félve olyan túlstabilizáló mechanizmusokat építettek be a szisztémába, amelyek nagyon gyorsan kvázi kétpártrendszerhez vezettek. A kétpártrendszer csak olyan megállapodott társadalmakra jó, amelyekben kevés a szociológiai törésvonal. Előnye a kétpártrendszernek, hogy a választásoknak mindig egyértelmű az eredményük, mert az egyik párt győz, a másik veszít, más nem lehetséges. Ugyanígy a parlamentben is mindig tiszták az erőviszonyok. Ezzel szemben a kétpártrendszer nem tudja a társadalom sok törésvonalát reprezentálni.

A lengyelek egy évvel előbb kezdték a rendszerváltást, de kisebb lépéssel, mint mi, az 1989-es parlamenti választás még csak részben volt szabad, az összes rendszerváltó erő egyetlen szervezetként lépett be a szejmbe. Így a pártképződés csak utána indulhatott el. Meg ha létezik nemzeti karakter, akkor a lengyelek fékezhetetlen pluralisták, mi meg uniformisták vagyunk.

Persze a lengyel pártrendszer labilisságának is vannak hátulütői, de rugalmassága legalább tudja tükrözni a változó törésvonalakat. Az új társadalmi igényekre új pártok állnak fel, a politikusok szövetségeket bontanak, újakat kötnek, és kevésbé próbálnak változatlan pártcégtáblák alatt egyre újabb jelmezekben új szerepeket játszani. Átláthatóbb és egyértelműbb a választék.

A mi kétpártblokk-rendszerünk éppen felbomlóban van, és most már a parlamentben nem hozza a kétpártrendszer előnyét (nincs egyértelmű többség, de koalíciókötési lehetőségek sincsenek, mint egy igazi többpártrendszerben). Ezért kényszerülhet olyan bizarr dologra a kisebbségből kormányzó MSZP, mint konstruktív bizalmatlansági indítványt beterjeszteni saját maga (miniszterelnöke) ellen. Holott ez az intézmény eredetileg nem erre van kitalálva. Hanem arra, hogy az ellenzék csak akkor foghasson bele a kormány megdöntésébe, ha utána képes kormányozni is.

Mindenhol előállhatnak olyan helyzetek, amelyek leleményességre kényszerítik a politikusokat. Lengyelországban is volt olyan bizalmatlansági indítvány, amelyet saját táborától kapott a miniszterelnök (Suchocka 1993-ban). A kormány többségben volt - ámbár egy ingatag hétpárti koalíció alapján, amely fölért egy kisebbségi pozícióval. (Még a Sörbarátok Pártjának is kellett kapnia egy tárcát.) A szavazás kimenetele azt is példázza, hogy a trükkök néha fordítva is elsülhetnek. A Suchocka-kormány egyetlen vokson bukott meg. Az egyik koalíciós honatya a sorsdöntő pillanatban - legalábbis utólagos magyarázata szerint - háborgó belei miatt nem hagyhatta el az illemhelyet.

A szerző újságíró