Szó, mi szó, egy olyan országban, ahol a megszerezhető mandátumok 21 százalékával kormányt lehet alakítani, nos ott egy többségi koalíció tető alá hozása embert próbáló vállalkozás. Netanjahu az első lépcsőben maga mellé állította a szenvedélyesen nacionalista (értsd: arabellenes), ámde világias Iszrael Beiteinu (IB) pártot, az orosz gyökerű bevándorlók szervezetét; a másodikban a dühödten antivilágias ortodox zsidók legnagyobb pártját, a Saszt; végül a Barak vezette szocdemeket.

Ez utóbbi az igazi szenzáció, tudniillik eddig "világok" választották el egymástól a Munkapártot és Netanjahut. A többiekről nem is beszélve. De a jelek szerint a dezignált miniszterelnök olyan (öt miniszteri tárcára szóló) ajánlatot tett a választásokon voltaképp leszerepelt Baraknak, a jelenlegi védelmi miniszternek, kit erős személyes ambíciók fűtenek, amit "nem lehetett viszszautasítani". A Munkapárt most azzal áltatja magát, hogy féknek lép be a jobb-szélsőjobb koalícióba. (De láttam már féket, amely idővel gázpedál lett.) Valóban: papíron rajta kívül ott egyetlen párt sincs, amelyik elkötelezte volna magát az izraeli-palesztin konfliktusnak egy független palesztin államot feltételező, arab szempontból nem megalázó megoldása, pláne pedig a megszállt palesztin területeken szinte gátlástalanul folyó izraeli terjeszkedés (településépítés és -fejlesztés) megállítása mellett. Kíváncsian lesem, hogy a mostani légkörben, amikor a megbátorodott izraeli szélsőjobb "magyargárdás" meneteléseket tart Izrael arab településein, ugyan mire jut Barack Obama kormánya ezzel a koalícióval szemben? Igen, szemben. Arra ugyanis, hogy Netanjahu már korábbi miniszterelnöksége idején is módfelett problematikus partner volt, emlékezni tudunk; azt pedig, hogy az Obama-féle - Iránt, sőt a szélsőséges iszlamistákat is célba vevő - "nyitáspolitika" idején még inkább az lesz, azt nagy biztonsággal megjövendöljük. (Obama: "Netanjahuval nem lesz könnyebb".)