- Ön 2003-ban a hadsereg főiskolájának akkori vezetőjével, Amos Yadlin őrnaggyal együtt (aki most a katonai hírszerzés vezetője) írta meg a terror elleni harc szabályainak vezérfonalait. Mennyire kötelezőek ezek?

- Az etika sosem kötelező. Mi az ideális viselkedésre teszünk javaslatot. A hadsereg ezt várja el, de nem szankcionálja. A katonák használják, Gázában is, mert meg vannak győződve róla, hogy ezt kívánja az etika.

- Hol a helye a polgári lakosságnak a terror elleni harcban?

- A civilek egyik részének semmi köze a terrorizmushoz, nem is szabad bántani őket. Ám néha összekeverednek a terroristákkal. Különbséget kell tennünk köztük aszerint, hogy hol élnek. Kelet-Jeruzsálem, vagy a palesztin területek egyes részei, bár nem izraeli területek, hiszen Izrael nem annektálta azokat, de ott izraeli törvények érvényesek. Ezeken a helyeken izraeli állampolgárként kell kezelni a civileket, és csak a rendőrség foglalkozhat velük. Épp ezért Kelet-Jeruzsálemben például nincs célzott likvidálás. De vannak olyan területek, amelyeket nem mi irányítunk, például Gáza. Nem vagyunk ott a terepen, így nem tudjuk elválasztani a Hamaszt a többi palesztintól. Ezért néha veszélyeztetjük a terrorista szomszédját, aki lehet civil. Ilyenkor egy régi szabályt alkalmazunk, miszerint ha van egy erkölcsileg legitim célom, akkor is kivitelezhetem, ha kárt fogok okozni. Jó példa erre, amikor egy terhes nő életveszélyben van, és csak úgy menthetem meg, ha megölöm a magzatot.

- Szóval a cél szentesíti az eszközt?

- Nem. Elkerülhetetlen és kötelező, hogy (a példánál maradva) megmentsem a nő életét, még ha ez a magzat halálával jár is. Izraelnek jó oka van arra, hogy megtámadja a terroristákat, hiszen veszélyeztetik állampolgárainak életét. Mindent megtettünk a civilekért: szórólapokat küldtünk, telefonáltunk, figyelmeztető robbantásokat hajtottunk végre.

- Tehát az a földműves, akit megfenyegetnek a terroristák, amikor tiltakozik az ellen, hogy az ő kertjéből lőjék ki a rakétát, az rosszkor rossz helyen van.

- Így van. Ha nem tudja megállítani őket, meneküljön. Mi nem indulhatunk ki az egyedi esetből, hiszen akkor a Hamasz gyakorlatot csinál belőle: állandóan civilekkel fogják magukat körülvenni.

- Mennyire hatékony ez a megoldás? Hiszen Afganisztánból is folyamatosan azt halljuk, hogy a "járulékos kárként" meghalt civilek családtagjaiból újabb terroristák születnek?

- Ennek a feltételezésnek alig van köze a tényekhez. Sok terroristát fogtunk el, s tudjuk, nincs körülhatárolható indíték. Lehet, hogy valakit megaláznak az ellenőrző pontnál, és az unokaöccse fel akarja magát robbantani. Olyan sokfajta indíték van, hogy minden ok elhanyagolható része a teljes képnek.

- Találkoztam olyannal, aki elvesztette családjának több tagját, és most azt mondja, bármikor hajlandó átjönni és felrobbantani magát.

- Őszintén sajnálom és megértem. De remélem, mégsem teszi. Azt hiszi, a mennybe fog kerülni, pedig a pokolra jut. Úgy gondolja, hogy az öngyilkos merénylet megoldja a köztünk lévő konfliktust, pedig épp ellenkezőleg. Én mindig is a kétállamos megoldást támogattam, de elvesztettem a bizalmamat bennük 2000-ben, amikor az eredménytelen Camp David-i tárgyalások után kirobbant a második intifáda. Hogyan írhatnék alá egyezményt valakivel, akinek erőszakhullám a válasza egy sikertelen tárgyalási fordulóra? A bizalom lenne a kapcsolat alapja. Nincs nagy szerelem köztünk és az egyiptomiak, vagy a jordániaiak között sem, de legalább bízunk egymásban.

- Le lehet győzni a terrorizmust erővel?

- A győzelem gondolatát újra kell értékelni. A győzelem azt feltételezi, hogy a két szemben álló fél közül az egyiket harcképtelenné teszik. A terrorizmus és a gerillaharc más. A győzelem nem a veszély megszüntetését jelenti. A terrorizmusnak ritkaságnak kell lennie, olyannak, mint a bűnözés. Azt sem mondjuk, hogy elvesztettük a harcot a bűnözéssel szemben, és győzni sem tudunk. Sokan úgy gondolják, azzal lehet felszámolni a terrorizmust, ha megoldjuk az alapproblémát, amiből táplálkozik. Ez nemes elgondolás. Azonban nem biztos, hogy működik. Mindig lesznek olyan palesztinok, akik - mint a Hamasz - nem ismerik el Izraelt.

- Egyre nyilvánvalóbb, hogy a genfi konvenció nem tudja kezelni a gerillaharc és a terrorizmus következtében felmerülő kérdéseket. Hogyan tudjuk mégis megvédeni a civileket, milyen új játékszabályokra van szükség?

- Vissza kell térnünk a genfi konvenció erkölcsi alapjaihoz, és újra kell értelmeznünk őket. Például a polgári lakosság és a harcosok megkülönböztetése terén is más mértékeket kell bevezetnünk. Hiszen manapság már ritkán találkozunk olyan "katonával", aki egyenruhában van, látható módon hordja a fegyverét, hierarchikus katonai rendszerhez tartozik egy állam hadseregében. A Yadlin és az általam írt ajánlásban egy olyan "skálát" javasoltunk, melynek alapján megkülönböztetjük azokat, akiknek semmi közük a terrorizmushoz, akik közvetetten kapcsolódnak a terrorhoz, de ártalmatlanok (például az imám, aki a mecsetben a harcról prédikál), és azokat, akik közvetlenül érintettek és veszélyesek. Ilyen az öngyilkos merénylő, a sofőrje, az, aki az övet készítette, aki beszerezte a robbanóanyagot stb. Ez a fajta újraértékelés megőrizné a genfi konvenció szellemiségét. Mivel egyelőre nincs, és feltehetően nem lesz a terrorizmusról szóló nemzetközi konvenció, szokásjog alakul majd ki. Úgy gondolom, hogy amit mi Izraelben csinálunk, az fogja a szokásjog alapját képezni, mert más országokhoz képest mi visszafogottak és hatékonyak vagyunk a terror elleni harcban.

A biztonsági fal is része a terror elleni harcnak