A düh túlcsordul Gázában
Gázából jelenti kiküldött munkatársunk
Abed Rabbo negyed, Dzsabalija menekülttábor széle, a Gázai övezet északi része. A pusztítás erejét egy összegyűrt autó szürreális formája mutatja. Két történetet meséltek a betonkupacokká rombolt házak, és az átmenetileg felállított, egyszerű sátorok között. Két tragédia, kétféle válasz.
A húszas évei elején járó Ahmed Abed Rabbo szemüveges, izgága, világító zöld szemű, szakállas fiatal. Azt mondja, itt csak parasztok, állattenyésztők laknak, a terület nyílt, nem olyan, mint a sűrűn lakott menekülttábor közepe, itt nincsenek jelen a fegyveres szervezetek, s mivel a városrész közel van a határhoz, az izraeli katonák szinte név szerint ismerik a helyieket. - Most másként viselkedtek velünk - mondja egy betontéglán üldögélve. - Január hetedikén, a szárazföldi invázió negyedik napján délben annyi tank érkezett, amivel az egész övezetet el lehetne foglalni - emlékszik vissza. Hangosbemondón felszólították a lakosságot, hogy hagyják el a házakat. Ma csak homokbuckák látszanak, de akkor még olajfák voltak a kertben, ahova három tank ásta be magát. A házat találat érte, és a felszólításnak megfelelően, a bent lakó harminc ember, legelöl a gyerekek megindultak kifelé egy fehér zászlóval a kezükben. Ahmed elmondása szerint az egyik tankból előbújó izraeli katona felemelte a fegyverét és rájuk lőtt. Azt mondja, két unokahúgát, a két és fél éves Amalt, és a nyolcéves Szuadot valósággal kettévágta a golyósorozat. A négyéves Szamar súlyosan megsérült, most Belgiumban kezelik. Ahmedet megdöbbentette, hogy az izraeli katona szerinte vallásos volt, hiszen látta a pajeszait. A döbbenet pillanatai után Ahmad testvére, Khaled felkapta lányát, Szuadot, de továbbra is golyók kísérték őket. Másfél kilométeren keresztül karban vitték a sebesülteket, mire segítséget kaptak.
- Megölték az embert bennünk - mondja az al-Quds egyetemre járó Ahmed. Amint kinyílnak a határok, ő el akar menni Gázából. - A palesztin állam már azelőtt tönkrement, hogy megszületett volna - véli. Gyűlölöm a háborút, tisztességes életet, békét szeretnék - mondja az egyre forróbban tűző napon, a tragédia színhelyétől nem messze ülve. - Gyűlölöm a Hamaszt is, az állandó rakétatűz miatt jöttek be az izraeliek - mondja a vallásos fiú.
Az Abed Rabbo negyedben felállított UNRWA (a palesztin menekültekkel foglalkozó ENSZ-szervezet) sátortábora előtt találkozom Faiz Nur Mohammed Szalhával. Ő az őr, aki a sátorokat és lakóikat védi. Január kilencedikén hajnali fél négykor egy UNRWA-iskolában dolgozott a menekültekkel, amikor a szomszédai hívták: találat érte a házát. Szalha egyből a Kamel Aduan kórházba sietett, ahol ruháikról azonnal ráismert szeretteire, az arcuk, testük teljesen szétroncsolódott az F-16-os bombájától. Szalha elvesztette a 34 éves feleségét, Randát, 13 és fél éves, Diadin nevű fiát, 12 éves Rana lányát, 4 és fél éves Bahadin fiát és az 1 éves 3 hónapos Rulát. Nyolcéves Rasza lánya, és 15 éves Nuszedin fia megsérültek, a 10 éves Roba tulajdonképpen sértetlenül megúszta. - Pszichésen nagyon betegek - mondja a túlélőkről a maga is bizonytalan apa. - Nur segített a mentősöknek összeszedni mindazt, ami maradt - magyarázza már-már szenvtelenül.
Nem tudja, miért kapott találatot a háza, egyedül az övé a környéken. - Tudtommal nem volt semmilyen rakétakilövő a környékemen, fegyvereseket sem láttam arrafelé - mondja Szalha akinek a házában egy kis telefonszerelő üzlete is volt. - Ha tudok, átmegyek Izraelbe és felrobbantom magam, nincs vesztenivalóm - teszi hozzá. Az Izraelre irányuló palesztin rakétákról közli, nem okoznak akkora kárt, és lehetetlen meggyőzni az ellenkezőjéről. Mikor az életben maradt gyerekeiről kérdezem, nyugodtan, higgadtan beszél arról, hogy búcsúlevélben részletezi majd, nekik is ezt kéne tenniük.
- Az izraeli gyerekek sem érnek többet az enyéimnél - vágja oda, s szinte érezni, ahogy a dühe túlcsordul. Szalha azt mondja, aki bombázott, biztosan tudta, ki ő. Szerinte Izrael célja, hogy elűzzék a gázaiakat a területről. - Én itt maradok, mindent kibírok - mondja. Sőt arra fogja biztatni a gyerekeit, hogy minél több feleségük és gyerekük legyen, hogy kárpótolják azokat, akik meghaltak. - Oslo, és az a sok tárgyalás milyen eredményt hozott? - teszi fel az egyébként palesztinoktól sokszor hallható kérdést.
Kifogy belőle a szó, a haragot tanácstalanság váltja fel. Szúr a nap, a sátrak sem adnak árnyékot. A szél rendületlenül fúj, egy-egy szamár húzta szekér, autó halad el a tankok által kivájt nyomvonalakban. Vajon tényleg ez a megoldás, firtatom. Szalha felém fordul, és azt kérdezi: "Mit tegyen egy ember, aki mindent elveszített?"