Közellenségből popbálványok lettek
A RAF-ot 1970-ben alapította Andreas Baader, Ulrike Meinhof és Gudrun Ensslin. Az önmagukat "antiimperialista városi gerillákként" meghatározó csoport s annak későbbi generációi az elnyomó tőkés rendszer képviselői, így vezető politikai-gazdasági személyiségek, bankárok, illetve amerikai katonai létesítmények ellen követtek el gyilkos merényleteket. Pénzhez bankrablásokból jutottak. A nyugatnémet állam példátlan erőket mozgósított a RAF ellen. Vowinckel szerint a több évtizedes véres szembenállás alapvetően a hatóságok vereségével végződött: az 1980-as években elkövetett bizonyos gyilkosságok máig felderítetlenek. A RAF-ot nem a rendőrség számolta fel, hanem a szélsőbalos szervezet 1998-ban maga jelentette be megszűnését.
Vowinckel a RAF-ot nem tekinti egyedi nyugatnémet jelenségnek. Baaderék - az olasz Vörös Brigádokkal vagy a Weathermen amerikai csoporttal együtt - egy olyan sajátos történelmi helyzetben bukkantak fel, amikor a poszt-'68-as ipari társadalmak súlyos gazdasági válság felé tartottak. Az NSZK akkori politikai-rendőri vezetői ugyanakkor túlreagálták a konfliktust. Az eszkaláció az 1970-es évek végére odáig fajult, hogy a gazdasági csoda vége miatt elbizonytalanodott társadalom nemcsak a szovjet atomrakétáktól rettegett, hanem a mesterségesen felnagyított RAF-ot is életveszélyes fenyegetésnek tekintette.
A mostani gazdasági-pénzügyi válság Vowinckel szerint nem fog kitermelni a nyugati társadalmakban újabb RAF-szerű terrorcsoportokat. Ehhez hiányzik az ideológiai háttér, az erőszakra hajlamos, globalizációellenes csoportok sem ideológia, hanem egy-egy esemény mentén szerveződnek.
A 42 éves történésznő úgy látja: mára nagyon kevés maradt a RAF-ból, az egykori tagok többsége vagy nem él, vagy integrálódott a polgári társadalomba. Bizarr látványt nyújtanak ugyanakkor azok az önmagukat "rebellisnek", "polgárpukkasztónak" gondoló fiatalok, akik Berlin trendi negyedében a vörös csillagos-géppisztolyos RAF-logóval díszített trikókban flangálnak.
A német közvéleményt továbbra is foglalkoztatja és erősen megosztja a RAF - a vitákban azonban a Baader-Meinhof-csoportról személyes élményekkel bíró generációk vesznek részt. Sokak számára még mindig rejtély, hogy az erkölcsi küldetéssel fellépő, a vietnami háború és a hidegháború végét sürgető fiatalokból hogyan lettek hidegvérű gyilkosok.
A nemzetközi terrorizmus történetében Baaderékat Vowinckel alapvetően provinciális figuráknak tartja. A mozifilmből is kiderül, fogalmuk sem volt a közel-keleti konfliktusról, képtelenek voltak megérteni az őket fegyverforgatásra tanító palesztinokat, kultúrájukat. Politikailag a legtehetségesebb kétségkívül Ulrike Meinhof volt. A "macsó" Andreas Baader mesterien tudott magából már életében lázadó popbálványt faragni. Egy nyugatnémet James Deant, tíz év késéssel az amerikai színészhez képest.
