Billegő egyensúly az öbölben
A Perzsa-öböl térsége több mint harminc esztendeje bizonytalan területnek számít: egyfelől a katonai erőviszonyok aránytalanságai miatt, másfelől pedig az Egyesült Államok katonai jelenlétéből adódóan. A britek kivonulását követően (1971) a Perzsa-öbölben egy hatalmi háromszög jött létre Irak, Irán és az Egyesült Államok részvételével. Az 1979-es iráni forradalom elmozdította a sahot a trónjáról, és ezzel együtt megbontotta a regionális hatalmi egyensúlyt. Majd az Irak és Irán közötti rivalizálás elmérgesedése, az öbölállamok gyengesége és az USA csekély jelenléte mellett közel nyolc évig tartó (1980-1988) háborút eredményezett, amelyben a részt vevő felek tovább gyengültek. A tűzszünet megkötése után két évvel (1990-ben) Irak megtámadta Kuvaitot. Az Egyesült Államok a nemzetközi fellépést követően a "kettős féken tartás" politikáját választotta, amellyel igyekezett Irakot és Iránt egyensúlyban tartani. Az kuvaiti válság eredményeként az USA első ízben közvetlen, ráadásul igencsak erős, katonai jelenlétre tett szert a Perzsa-öbölben.
Az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója, így a Szaddám Huszein vezette rezsim megszűnte jelentősen átrajzolta a régió erőviszonyait. Ugyanis az iraki és libanoni kapcsolatait latba vető, az olajárak történelmi magaslatokba szökését kihasználó, nukleáris babérokra törő Irán befolyása kétségkívül megnőtt, s ezzel a korábbi hatalmi háromszög helyébe lényegében egy kétoldalú amerikai-iráni vetélkedés lépett.
S míg az öböl északi partján Irán egyértelműen megerősödni látszik, úgy a déli parton sorakozó arab olajmonarchiák még mindig katonailag erőtlennek tűnnek. (Szaúd-Arábia ugyan sokkal korszerűbb fegyverekkel bír, mint az iszlám köztársaság, azonban katonai képességei nincsenek arányban az ország területi nagyságával, lakosságának számával, gazdasági súlyával és stratégiai fekvésével!) Az egyensúly fenntartására, közvetve vagy közvetlenül, akárcsak korábban, most is az Egyesült Államok vállalkozik. Csakhogy ezzel saját maga ellen tüzeli a térség muzulmán lakosságát. Ráadásul mindez csak rövid távon megoldás, hiszen így az olajmonarchiák továbbra sem állnak majd a saját lábukra, s az amerikai védőernyő nyújtotta könnyebb utat választják. Ironikus módon az USA ezzel nemhogy csökkentené a biztonsági kockázatok számát, hanem éppen ellenkezőleg, jelentősen növelte azokat.
A Perzsa-öböl hatalmi egyensúlyhiányában Irán nukleáris ambíciói újabb fejezetet képeznek. Az amerikai vezetés ugyan hajlik a tárgyalásokra, de kérdés, hogy Teherán feladja-e vitatott nukleáris programját. Irán még mindig az amerikai katonai gyűrű szorításában érzi magát, éppen ezért aligha fog könnyen lemondani atomprogramjának folytatásáról. Irán lényegében nem mást akar az öbölben, mint amit Izrael állam már megvalósított a tágabb Közel-Keleten, nevezetesen nukleáris fegyverével biztosítani hatalmi és katonai dominanciáját.
A Perzsa-öböl krónikus kiegyensúlyozatlansága láttán nem valószínű, hogy lényeges változásra kerül majd sor az amerikai külpolitikában. Az amerikai-iráni tárgyalásokban ugyan előrelépést hozhat a teljes iraki kivonulás, a nemzetközi biztonsági garanciák felkínálása, valamint az iráni befolyás elismerése Irakban és a régióban, de cserébe nem igazán várható, hogy Irán lemondjon nukleáris programjáról. Azaz a kapcsolatok normalizálásához Washingtonnak el kellene fogadni az iszlám köztársaság nukleáris pozícióját. Mindez viszont azt eredményezheti, hogy az öböl mini államai szorosabbra fűzik kapcsolatukat Szaúd-Arábiával és Egyiptommal. Iránnak atomhatalomként való elismerése pedig fegyverkezési versenyt idézhet elő a régióban és a Közel-Keleten. Izraelt mindez könnyen megelőző csapásra késztetheti. Az Obama-kormányzatnak éppen ezért aligha állhat érdekében egy nukleáris Irán elfogadása.
