Anyu meg a két Kő
Anyu nem más, mint a berlini kormányzati negyedben csak Muttinak becézett Angela Merkel. 2005 óta kancellár, külföldön mindenütt nagy elismerésnek örvend, Németországban is előkelő helyen van a népszerűségi listán. Ha közvetlenül választanának kancellárt, a felmérések szerint legyőzné szociáldemokrata kihívóját, Frank-Walter Steinmeiert. A nevében szereplő "kő" (Stein) után az SPD-ben angolosan Stone-nak hívott külügyminisztert és alkancellárt, akivel közösen kell kormányoznia Európa vezető gazdasági hatalmát egy régóta nem látott mértékű gazdasági-pénzügyi krízis idején. Németország idén választási szuperévet ír: a tizenhatból öt tartományban helyi törvényhozási, júniusban európai parlamenti, szeptember végén Bundestag-választásokat rendeznek. Paradox helyzet, Anyunak és Stone-nak úgy kell partnernak lenni, hogy közben riválisok.
Máshol a pártok jó fél évvel a sorsdöntő erőpróba előtt már élesben vívnak egymással. - Rövid, de intenzív kampány lesz - hallani Merkel és Steinmeier környezetéből azt sugallva: a gazdasági helyzet nem olyan, hogy megengedhetnék maguknak a hoszszú választási hadjáratot. Oldalvágások, beszólások azért persze szép számmal akadnak, de a baj idején mégiscsak erősebbnek tűnik a közös felelősség. A januárban elfogadott második konjunktúracsomag parlamenti vitájában a szópárbaj helyett inkább duettet éneklő Merkelt és Steinmeiert látva-hallva óhatatlanul felmerült a kérdés: ők tényleg hamarosan ellenfelek lesznek?
A felszín persze csalóka, a nagykoalíciót a szereplők egyike sem szereti. A mélyben erős bokszolás folyik, elég megnézni a külpolitikát. A Steinmeier-féle külügy Oroszország vagy Kína vonatkozásában a Merkel által gyakorlott nyílt kritika helyett diplomáciai puhítással próbál eredményeket elérni. A már tavaly nyáron Obama-rajongóként fellépő külügyminiszter - néhány guantánamói fogoly esetleges befogadásának meglebegtetésével - a kancellárt megelőzve próbálja magát újrapozicionálni Washingtonban. Az újrapozicionálás persze összeurópai játék: a Bush-korszakkal szembeni távolságtartás után most mindenki a közelséget igyekszik keresni.
A CDU/CSU-ban és az SPD-ben is azt hajtogatják, hogy négy év egymásból bőven elég. A nagykoalíció amúgy is ritka konstellációnak számít az idén hatvanadik születésnapját ünneplő szövetségi köztársaságban. Csak egyszer fordult elő. 1966-1969 között Kurt Georg Kiesinger (CDU) vezetésével, aki a szociális piacgazdaság atyjának tartott, egyben a nyugatnémet jóléti társadalmat megalapozó Ludwig Erhardot váltotta a kancellári poszton.
A 2005-ös szoros eredmény fényében a nagykoalíció azért is tűnt a legbölcsebb megoldásnak, mert többen úgy gondolták: itt a lehetőség a nagy reformokra. A költségvetés hiányát végül áfaemeléssel és szigorú takarékoskodással faragták le. Más kérdés, hogy a mostani válság ellensúlyozására bevezetett, mintegy 80 milliárd eurós konjunktúra-élénkítő csomagok új adósságokat hoztak. A "józan ész diktálta kapcsolatban" az első törést az alkancellár-munkaügyi miniszter 2007 őszi távozása hozta. Merkel és Franz Müntefering alapvetően jól kijött egymással: tudták, nem lesznek egymás riválisai a kormányfői székért. Müntefering helyére elvben az SPD akkori elnökének, Kurt Becknek kellett volna lépnie, ő azonban megmaradt rajna-pfalzi kormányfőnek. Így a berlini kabinetben Steinmeier lett a szocdem főnök, a pártnak viszont nem tett jót, hogy a sajtót hónapokon át az foglalkoztatta: a Beck-Steinmeier párosból ki bizonyul erősebbnek, ki lesz az SPD kancellárjelöltje.
A párbajból végül Steinmeier került ki győztesen, a teljesen szétzilált szociáldemokraták élére pedig pártelnökként visszatért a megmentőként várt Müntefering. Ekkor azonban New Yorkban bedőlt a Lehman Brothers, kitört a globális pénzügyi válság, s a tét már nem a kereszténypártokkal szembeni pozicionálás volt. Egy csapásra megváltozott a hangulat, hirtelen mindenki nagyon örülni kezdett, hogy a két nagy politikai családot összeköti a kormányzati felelősség. Merkel és szociáldemokrata pénzügyminisztere, a másik Stone-ként emlegetett Peer Steinbrück rég nem látott egységben cselekedett. Szinte összenőttek, mindig együtt álltak a média elé, amikor a német bankszektornak szánt közel 500 milliárd eurós állami mentőövet kellett prezentálni.
Anyu és a külügyes Stone között volt némi rivalizálás: miközben a kancellár a megroggyant Opel vezetőivel tárgyalt, a párhuzamosan tartott különtalálkozón Steinmeier teljes támogatásáról biztosította az autóipari szakszervezeteket.
A nagykoalícióért azért sem rajonganak a partnerek, mert az mindkettőjüket meggyengítette. Az itteni politológusok szerint a nagy néppártok ideje leáldozóban van, a globalizáció, a munkahelyek kiszervezése, a középosztály olvadása átrétegezte a német társadalmat is. A hagyományos SPD-szavazók jelentős részét kiábrándította a Gerhard Schröder kancellár nevéhez fűződő, a szociális juttatásokat megkurtító, a német gazdaság nemzetközi versenyképességét viszont fenntartó Agenda 2010 reformcsomag. A csalódottak azóta is tömegesen vándorolnak a demokratikus szocializmust hirdető, populista ígéretektől sem visszariadó Balpárthoz. Miközben többen felvetik, hogy lehet-e még egyáltalán néppártnak nevezni egy 25 százalék alatti SPD-t, a balról erősen szorongatott szociáldemokraták igazából nem tudják, hogyan kezeljék a volt elvtársuk, a renegát Oskar Lafontaine által vezetett Balpártot. Sokáig az volt a jelszó, hogy a helyi sajátosságok miatt csak a volt NDK-ban lehet szó lokális koalíciókról. Miután Lafontaine-ék egyre több nyugati tartomány parlamentjébe jutnak be, az SPD berlini központjából "delegálták" a döntést a tartományi szervezetekhez. Országos szinten egyelőre kizárt az együttműködés, ám sokak szerint csak idő kérdése, meddig tartja magát az elsősorban külpolitikai nézetkülönbségekre - az EU, a NATO, a külföldi katonai missziók eltérő megítélésére - épülő válaszfal.
A nagykoalíció előtt még erősen neoliberális nézeteket valló Merkel az SPD válságát látva igyekezett elfoglalni a középen keletkezett űrt. A kereszténydemokratáknál azonban sokakat idegesít a kancellár-pártelnök kurzusa. - A zsebbe dugott kezek gyakran szorulnak ökölbe, de Merkelnek egyelőre nincs alternatívája - lehet hallani konzervatív körökben. A szavazók lemorzsolódása ugyanis a kereszténypártokat is elérte. Az SPD-t sújtó szindrómát tavaly ősszel először a több évtizedes bajorországi egyeduralmát elvesztő CSU érezte meg a bőrén. "Mutti" hiába népszerű, a CDU/CSU képtelen elmozdulni a 37 százalékról. A kereszténydemokraták soraiban ugyan volt némi káröröm az országos ügyekbe regionális pártként is mindig nagy hangon beleszóló kistestvér, a CSU "leégése" miatt, a fejekben azonban ott van, hogy a bajorokkal óvatosan kell bánni. A CDU-nak és Merkelnek szüksége van a CSU-ra a kancellári poszt megőrzéséhez.
Anyu éppen ezért tűrte el azt a tragikomédiát, amit a bajorok az egyébként háttérbe szorított, a gazdasági válság idején láthatatlan Michael Glos gazdasági miniszter mostani távozása és utódlása körül eljátszottak. Több kereszténydemokrata politikus szerint Merkel az uniópártok gazdasági kompetenciáját, s egyben hitelét teszi kockára azzal, hogy szó nélkül elfogadta a CSU-t radikális fiatalítással megmenteni akaró Horst Seehofer jelöltjét. A bajor kormányfő, egyben a keresztényszociálisok vezetője Glos megüresedett helyére nem egy tapasztalt gazdasági szakembert vagy nagyvállalkozót, hanem egy kétség kívül tehetséges, de nem éppen gazdasági guruként ismert politikust küld. A mindössze 37 éves, eddig külpolitikusként ismert Guttenberg bárót, akiről a "közvélemény-formáló" Bild Zeitung azt kérdezte: tényleg meg kell-e tanulnunk mind a tíz keresztnevét.
Az uniópártok gyengélkedéséből a neoliberális vonalhoz ragaszkodó FDP látszik profitálni. A csodareceptként adócsökkentést hirdető szabad demokraták most 18 százalékon állnak, a közvélemény-kutatásokban lényegében már összejött a kereszténydemokrata-liberális polgári koalíció. A választásokig hátra lévő hét hónap azonban sok meglepetést tartogathat még. A németek tudják, mit kapnak Anyutól meg a két Stone-tól. Tetszik, nem tetszik, lehet, hogy jön majd a ráadás.
Berlin, 2009. február
