A Jobban mondva - avagy hogyan csináltak a konzervatívok a liberalizmusból baloldali bolondériát: adóemelősdit, haboskávé-iddogálást, szusieddegélést, Volvo-vezetést, The New York Times-bújást, testékszerezést és Hollywood-imádatot című, Magyarországon a Gondolatnál a Demos-könyvek sorozatban tavaly év végén megjelent 2006-os könyv alapos amerikanisztikai előtanulmányokat igényel. Különben utalásai, példái érthetetlenek maradnak, a hivatkozott személyek neve a hazai olvasónak nem mond semmit, s a nagy zűrzavarban elsikkad az, ami a legérdekesebb benne: tele van áthallással. Részint azért, mert a magyar jobboldal, nem véletlenül járnak prominensei folyton a sajtója által olyannyira elítélt, megvetett és lenézett Egyesült Államokba, ugyanazokból a kottákból dolgozik, ugyanazoktól a komponistáktól rendel műveket, mint az amerikai. Másrészt meg azért, mert a hazai bal- és liberális oldal ugyanolyan mulya, jóhiszemű hitetlenkedéssel figyeli a némileg lekezelt "konzervatívok" váratlanul hatékony szóforgatását, mint tette az amerikai Demokrata Párt Ronald Reagan megjelenése óta.

Mostanra Magyarországon is úgy van, mint Amerikában volt a könyv megírásakor: a "liberális" már nem hordoz pozitív tartalmat, ellenkezőleg, kitartó, tudatos munkával, újságcikkek, rádió- és tévéműsorok, politikai beszédek százaival, ezreivel szitokszóvá tették. Mint ahogy "lenyúlták" a nemzeti lobogót, a "népet" és a "nemzetet", s a régi, kellemes konnotáció helyett kutyaürülékhez hasonlóan gusztustalanná tették a "luxust". Miközben már a haza valódi érdekében álló reformokat sem lehet reformoknak hívni, mert a polgár már a "re" szótagnál vicsorít, a "form"-hoz érve meg már kasza vagy baseballütő után nyúl. És nem feltétlenül azért, mert az intézkedések lényegével, ha értelmesen összefoglalják számára, ne értene egyet, hanem mert arra szocializálódott, hogy a változás rossz dolog, maradhat minden úgy, mint eddig volt, csak legyen még sokkal jobb.

A Kaliforniai Egyetemen (Berkeley) tanító Nunberg nyelvészként közelít a politikához. Bemutatja mindazokat a nyelvi, szemantikai praktikákat, amelyekkel az amerikai jobboldal elérte, hogy divatos, erőteljes áramlattá válhasson, miközben a vetélytárs fülét-farkát behúzva még a létezése miatt is bocsánatért esedezik. A könyv azonban nemcsak amerikaisága és szofisztikáltsága miatt nehéz olvasmány, hanem azért is, mert a rászánt időhöz még történelmi érdeklődésre is szükség van: 2009 elejére már nem a jelenről, hanem a múltról szól. A derék nyelvész rögtön hozzátehetne egy utószót a művéhez, amely az egészet zárójelbe téve megállapíthatná: előbb-utóbb a legjobban kiépített ideológiai-nyelvi pozíciók is összeomlanak. A politikai mozgalmak kifáradnak, az emberek nyolc-tíz évenként egyszerűen változást akarnak a hatalomban. Új korszak jön, és most főleg Obamán múlik, meddig tart majd. Ha nem rontja el, akár tizenhat évig is. Ha elrontja, a jobboldal akkor sem térhet már vissza a régi módszerekhez, neki is meg kell újulnia, hogy, majd amikor eljön, ki tudja használni az új lehetőséget.