Az Arktisz sokáig nem okozott gondot, hiszen senki sem akart az állandó jég birodalmában halászni, vagy éppen ásványkincsek után kutatni. A klímaváltozás egyik látványos következményeként azonban évről évre csökken az arktiszi jégtakaró vastagsága. Közel az idő, amikor nyaranta szabadon lehet hajózni az arktiszi vizeken. És az ember nemcsak hajózni akar, hanem bányászni is.

Feltételezések szerint ez a régió rejti a Föld összes kiaknázatlan kőolajtartalékának húsz, míg földgáztartalékának harminc százalékát. Emellett bőséggel lehet a víz alatt vas, nikkel, platina és gyémánt is. Az érintett országok között ezekért a kincsekért indult meg a versenyfutás. Tehették, hiszen - mint azt Lattmann Tamástól, az ELTE nemzetközi jogi tanszékének munkatársától megtudtuk - a sarkvidékre vonatkozó egységes nemzetközi jogi szabályozást eddig nem alakítottak ki. De nemcsak a jog hiányos, alig tudunk valamit például az Arktisz alatti tengerfenékről. Nem tudjuk, hol húzódik a lemezek közti törésvonal, vagy van-e egyáltalán törésvonal az észak-amerikai és az eurázsiai lemez között.

1982-ben született az a tengerjogi megállapodás, amely szerint az államok partjaiktól kétszáz tengeri mérföld távolságra terjeszthetik ki gazdasági fennhatóságukat. Ez a korlát azonban változhat, ha a nagyobb területre vágyó országok igazolni tudják, hogy kontinentális talapzatuk a 200 tengeri mérföldes sávnál távolabb húzódik. Ha ezt tudományos adatokkal bizonyítják, akkor a sáv 350 mérföldre tolódhat ki. Az egyezményt ratifikáló államok 2009. május 13-ig nyújthatják be ez irányú kérelmüket. Az Északi-sark környékén jelenleg 850 ezer négyzetkilométernyi tenger a senki földje. Illetve, ki tudja, hiszen az egyezményt az USA nem írta alá.

A birtokviszony demonstrálása komikus és veszélyes helyzeteket is hozott. Ez előbbire kiváló példa az alig két négyzetkilométeres Hans-sziget. Kanada és Dánia között van ez a jelentéktelen szikladarab, amelyet mind a két ország magáénak tekint. Egymás lobogóit időről időre leszedték, majd a sajátjukat felhúzták. Páncélozott fregattok is járőröztek a sziget körül. Magánszemélyek eközben létrehozták a Hans-szigeti Felszabadítási Frontot, amely a sziget őslakóinak - két fóka és az időnként odatévedő jegesmedvék - nevében harcot hirdetett a fenyegető kanadai és dán uralom ellen. 2007-ben Kanada beismerte: a sziget egésze nem az övé.

Az oroszok az Északi-sarkon, pontosabban a tengerfenéken 2007-ben egy zászlót tűztek ki. Közben talajmintát is vettek, mert igazolni szeretnék, hogy a nevezetes pont alatti tengerrész az orosz kontinentális talapzat része. A többi állam sem habozott. Nem sokkal később Stephen Harper kanadai miniszterelnök megerősített katonai jelenlétet ígért a sarkvidékre. Hamarosan a Grönlandot birtokló dánok szerveztek expedíciót, de ők már azt akarták bizonyítani, hogy az Északi-sark a hatalmas sziget talapzatának a része. Lattmann Tamás szerint a nemzetközi jogi nem tartalmaz egyértelmű előírásokat arra, hogy miként kell kezelni ugyanarra a talapzatra benyújtott igényeket.

A hágai Nemzetközi Bíróság épp kedden döntött Ukrajna és Románia 42 éve húzódó, hasonló vitájában. A Kígyó-sziget körüli, szénhidrogénekben gazdag kontinentális talapzat 75 százaléka, és az ásványkincsek 70 százaléka is Bukarestet illeti.

Az Európai Unió óvatos, az őslakókra és a kényes környezetre is tekintettel lévő arktiszi politika kialakítását sürgeti. Az unió szerint első a környezet védelme, a második a szénhidrogénkincs feltárása, de a sarkvidék ökorendszerének felborítása nélkül, és végül a térség helyzetének jogi szabályozása. Az unió szerint az ENSZ tengerjogi egyezményét erősíteni kell. Környezetvédő csoportok ugyanakkor felháborodtak az unió kezdeményezésén, és teljes mértékben elvetik az Északi-sark körüli terület iparosítását. Az antarktiszi nemzetközi szerződéshez hasonló nemzetközi megállapodást sürgetnek, amely az Arktiszt is kutatási régióvá nyilvánítaná.