Soros György: A pénzügyi rendszer megújítása
A periféria országainak alá kellett vetniük magukat a washingtoni konszenzus diktálta piaci fegyelemnek, amely sorozatos pénzügyi válságoknak tette ki őket. Az Egyesült Államoknak azonban nem kellett betartania ezeket a szabályokat, és felszívta a globális megtakarításokat abból a célból, hogy fenntartsa az egyre növekvő kereskedelmi deficitét.
Ez az állapot bármeddig folytatódhatott volna, mert míg Amerika hajlandó volt kereskedelmi deficitet felhalmozni, más országok ugyanolyan szívesen vették a tartós többletet. Az ingatlanpiaci lufi kipukkanása vetett véget mindennek, mivel feltárta az amerikai háztartások túlzott eladósodásának mértékét. A jelenlegi pénzügyi válság megmutatta, mennyire igazságtalan a rendszer, mivel a válság Amerikából ered, ám több kárt okoz a periféria országaiban.
A perifériát ért veszteség új keletű, és a jelentőségét még nem ismerték fel teljesen. A világgazdaság központi országai gyakorlatilag garantálták a bankbetéteiket, de a periféria országai nem tudnak hasonlóan meggyőző biztosítékokat ajánlani. Ennek következtében a tőke menekül a perifériáról, ahol nehéz az épp lejáró kölcsönöket tovább görgetni, és ahol az export a kereskedelmi finanszírozás hiányától szenved.
Új feladat áll a nemzetközi pénzügyi szervezetek előtt: megvédeni a periféria országait a vihartól, amely a centrumból, azaz az Egyesült Államokból indult. A nemzetközi pénzügyi szervezetek jövője múlik azon, hogyan birkóznak meg a feladattal. Hacsak nem tudnak jelentős segítséget nyújtani, jelentéktelenné válhatnak.
A segítség ahhoz szükséges, hogy megvédjük a periféria országainak pénzügyi rendszerét, köztük a kereskedelem finanszírozásához szükséges tőkét, és hogy lehetővé tegyük a kormányaik számára, hogy anticiklikus, azaz a recesszió hatásait ellensúlyozó fiskális politikát folytassanak. Az első hatalmas biztonsági tartalékokat igényel, amelyek gyorsan elérhetőek, aránylag rövid időre. A második hosszú távú finanszírozást igényel. A helyzet azonban az, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) rendelkezésére álló, le nem kötött, nagyjából 200 milliárd dollár közel sem elegendő a segítséghez - ahhoz képest, amennyire szükség lehet. Mit kell akkor tenni?
A legegyszerűbb megoldás az, ha több pénzt teremtünk és pumpálunk a gazdaságba. A Különleges Lehívási Jogok (Special Drawing Rights - SDR) kibocsátásának mechanizmusa már létezik. Nem kell más az aktiválásához, mint az IMF-tagok 85 százalékának jóváhagyása. A múltban mindig az USA volt a kerékkötő, aki ellenezte ezt. A hitelezés összeomlására az a jó válasz, ha növeljük a pénzkínálatot. Az USA otthon pontosan ezt csinálja. Miért ne tehetnénk ugyanezt nemzetközi szinten is?
Furcsa, de az SDR nem segítené elő a rövid távú likviditás megteremtését. Azonban hatalmas segítséget jelentene a periféria országainak abban, hogy anticiklikus politikát folytassanak, ha a gazdag országok kölcsönadnák vagy odaadományoznák SDR-részüket a szegényeknek. Ez különösen azokat a szegény országokat segítené, amelyeket a leginkább fog sújtani a válság.
A nemzetközi pénzügyi szervezetek továbbra is ellenőriznék a felajánlott pénzt, biztosítva, hogy jól költik el azt. Ha az SDR-tervet nagy méretekben implementálnák - mondjuk ezermilliárd dollár értékben - akkor ez a látszólag önzetlen cselekedet a gazdag országok részéről valójában saját jól felfogott érdekeiket szolgálná azáltal, hogy élénkíti a világgazdaságot és erősíti exportpiacaikat.
Amellett, hogy felajánlanák SDR-hányadukat, a legfontosabb fejlett országoknak együttesen garantálniuk kellene - előre megállapított határokon belül - a perifériaországok kormányai által kibocsátott hosszú távú kötvényeket. Ugyanakkor a tartós kereskedelmi többlettel rendelkező országokat rá kellene bírni, hogy devizatartalékaik vagy állami befektetési alapjaik egy részét fektessék be kevésbé fejlett országok hosszabb lejáratú kormánykötvényeibe. Ez segítené a fejlettebb perifériaországokat, például Dél-Afrikát és Indonéziát, amelyek józan gazdaságpolitikát folytatnak.
Mivel az SDR-terv nem használható a rövid távú likviditás javítására, azt más eszközzel kellene elérni. A tartós kereskedelmi többlettel rendelkező országok amellett, hogy hosszú távú kormánykötvényekbe fektetnek, hozzájárulhatnának egy alaphoz, amely kiegészítené az IMF új rövid távú likviditási hiteleit (Short-Term Liquidity Facility - SLF), amely lehetővé tenné egyes országok számára, hogy három hónap időtartamra a kvótájuk ötszörösét hívják le.
Az SLF keretein belül Brazília például 23,4 milliárd dollárt hívhat le, míg saját tartalékai közel 200 milliárd dollárra tehetők. Egy rugalmasabb, kiegészítő alap nagyobb súlyt adna az SLF-nek.
Emellett a fejlett világ jegybankjainak további valutacsere (swap line) lehetőségeket kellene biztosítaniuk a fejlődő országoknak, és el kellene fogadniuk csereként a helyi valutában megállapított tőkét, hogy a műveletek hatékonyabbak legyenek. Az IMF szerepe az lehetne, hogy garantálja a helyi valutában kifejezett tőke értékét.
Hosszú távon a nemzetközi banki szabályozásnak elő kell segíteniük a hitelek perifériaországokba történő áramlását. Rövid távon a fejlett országok jegybankjainak nyomást kell gyakorolniuk a kereskedelmi bankokra, hogy hoszszabbítsak meg a hitelkeretek lejáratát. Ezt talán a Nemzetközi Fizetések Bankja (Bank of International Settlements - BIS) koordinálhatná.
Mindezen lépések közül csak kevés valósulhatna meg anélkül, hogy megnyitjuk az IMF-kvóták újraelosztásának vitatott kérdését. Ez mind az USA, mind Európa saját jól felfogott érdeke lenne, mert hacsak nem adják fel szavazati jogaik egy részét, az újonnan meggazdagodott országok bilaterális vagy regionális megállapodások felé fognak fordulni ahelyett, hogy együttműködnének az IMF-fel. Valószínűleg ezt a kérdést semmiféleképpen nem lehet majd elkerülni, ám sokáig fog tartani, amíg megállapodás születik.
A legjobb irány az lenne, ha támogatást szereznénk egy nagyszabású SDR-tervhez azáltal, hogy megegyeznénk a tárgyalások megkezdésében. Az új amerikai kormány eleget tehetne a világ várakozásainak azzal, hogy vezető szerepet vállal ebben.
Soros György a Soros Fund Management elnöke. Legújabb könyve a Reflections on the Crash of 2008 (Gondolatok a 2008-as krachról).
Project Syndicate
