Diplomáciai nyitás az öböl felé
Dohából jelenti kiküldött munkatársunk
A Magyarországnál nyolcszor kisebb, alig egymilliós lélekszámú ország jól példázza, hogy nem a méret a legfontosabb értékmérő. A dohai utcakép is tanúskodik erről. Toronydaruk, betont hordó teherautók özöne, s újabb felhőkarcolók nőnek ki a földből. Fehér burnuszba öltözött férfiak izgatott mobiltelefon-beszélgetése jelzi, pezseg az üzleti élet, míg a hatalmas terepjárók volánja mögött ülő lefátyolozott feleségek a bevásárlóközpontok felé hajtanak, vagy a bankban intézik a család dolgait. A szigorú iszlám hagyományok mintha csupán az öltözködésben élnének tovább, a világvárosi életforma errefelé is uralkodóvá válik.
A nagy világcégek egymás sarkát tapossák, hogy leányvállalatot nyissanak Dohában, s az olaj- és gázszállításból származó mesés jövedelem politikailag is felértékeli a csöppnyi államot. Furcsán keveredik a korszerű államigazgatási eszközök alkalmazása a törzsi, patriarchális elemek megőrzésének szándékával. Az emír maga tartja kézben a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, az államfői tisztség mellett ő a védelmi miniszter és a fegyveres erők főparancsnoka is, a legfontosabb állami és gazdasági posztokat pedig az uralkodó család 500 férfi tagja uralja. Másrészről viszont az emír szorgalmazta és pénzeli az arab világ legkorszerűbb, s politikailag is legnyitottabb televízióját, az al-Dzsazirát.
Az energiaválság most felértékelte Katar és tágabb értelemben az öbölállamok szerepét. Ezt a változást érzékelte a magyar diplomácia is, és jó érzékkel fordult a térség felé.
