Amikor kiderült, hogy pontosan hová is került, édesapja Budapestről utánarepült, huszadik születésnapja alkalmából felköszöntötte, és megpróbálta rávenni, hogy ne maradjon tovább, menjen vele vissza Magyarországra. Ám Luca konok volt. Mint mondja, ideológiai alapon utazott Izraelbe, elsősorban ezért nem volt hajlandó hazatérni. Ráadásul eleinte egyáltalán nem érezte veszélyesnek a helyzetét. Pedig a kibuc lakóit felkészítették, hogy riadó esetén tizenöt másodpercen belül érjenek egy óvóhelyre. - De mindig csak beszéltek a szirénáról - teszi hozzá Luca -, heteken át meg sem szólalt.

Édesapja hazarepült, és telefonon igyekezett meggyőzni lányát, hogy ne csináljon ostobaságot; kérlelte, hogy menjen onnan, ne tegye ki magát életveszélynek. - Eléggé természetes, hogy az apa félti a lányát - magyarázza megértőn Luca -, neki az a legfontosabb, hogy biztonságban legyek. De otthonról sokkal veszélyesebbnek tűnt a helyzet, mint amilyen itt valójában.

November végén egyszer csak mégis rakétát jelzett a rendszer öt kilométeres körzetben. "Piros szín, piros szín", szólalt meg a hangszórókból egy nyugodt női hang. - Tényleg félelmetes volt - emlékszik vissza a magyar kibuclakó -, futottam, ahogy csak bírtam.

A rakéta becsapódott a kibuc közelében. Néhány nappal később újra megszólalt a sziréna, a lakók fél perc múlva hallották a robbanást is. Egymást követték a robbanások, sokszor sziréna nélkül, ilyenkor a kibuc öt kilométeres körzetén kívül csapódtak be a rakéták.

Luca itteni programja a háború kitörése előtt nem sokkal véget ért, azóta északon lakik egy kibucban, Názáret közelében. - Apám jól érezte, hogy baj lesz Gázában - meséli -, és ami azt illeti, most már semmi esetre sem maradnék. Amióta eljöttem, három rakéta is elérte a kibucot, szerencsére senki sem sérült meg. A sziréna nem hiányzik, már csak azért sem, mert egyszer felvettem a mobilommal, és azóta ez a csengőhangom: "piros szín, piros szín".

Légiriadó a Gázai övezet közelében