A nyolcvanötödik életévét taposó egykori szabadságharcos viszont tíz körömmel védi hatalmát, s a jelek szerint ebben sem a számára kedvezőtlen - de még védhető - választási eredmények, sem az ország siralmas állapota, sem a nemzetközi jog és diplomácia nem képes megingatni. Nincs az a törvény vagy nemzetközi szerződés, amelynek előírásai szentek lennének, ha bármiben is korlátozzák a veterán államfőt.

Egyre riasztóbb adatok látnak napvilágot Zimbabwe gazdaságáról. Az infláció őrült tempójú emelkedése már szinte követhetetlen - a legutóbbi adatok szerint meghaladta az egymillió százalékot (!) - a helyi dollár már annyit sem ér, mint egy gyufaszál, amivel meggyújtják, hogy legalább meleget adjon. Az egykor Afrika éléskamrájának nevezett országban a lakosság majdnem fele (12 millióból 5,5 millió) éhezik, puszta életük múlik azon, hogy az ország megkapja-e időben az egyre nagyobb volumenű élelmiszersegélyeket. Az egészségügyi rendszer széthullott, az orvosok, ápolók jelentős része már a szomszédos országokban keresi kenyerét, s aki csak teheti, menekül Zimbabwéből. (Több mint hárommilliónyian élnek már a határokon túl.) Elsősorban azok a fehér farmerek, akik - bár eddig kitartottak - már a nemzetközi jog erejével sem tudják megvédeni birtokaikat, mert a 2000-ben hozott, földreformról szóló törvényen felbuzdulva a miniszterek s a politikai elit többi tagjai mind gátlástalanabbul igyekeznek ingatlanvagyonukat gyarapítani, noha a fehérektől konfiskált földek java részét eddig is ők (és a szabadságharcos veteránok) kapták. Csakhogy működő tőke és szakértelem híján az addig busásan jövedelmező gazdaságok hamar tönkrementek, az ország mezőgazdasági termelése meredek lejtőn halad a nulla felé. A rendőrség és a titkosszolgálat gyakran még felügyeli is az erőszakos földfoglalásokat.

Az adott kormánypárti politikusnak, mint legutóbb éppen Elza Madzongwe szenátusi elnöknek elég, ha szemet vet egy farmra, s már a magáénak tudhatja. Ellenállásnak nincs sok értelme, különben úgy jár, mint az az idős fehér farmer házaspár, akinek jól működő chegutui gazdaságára szemet vetett. Igaz, először "szép szóval" próbálta rávenni Etheridgéket, adják át a kulcsokat, ám a gazda nem engedett. Nemsokára husángokkal felfegyverzett banda vette körül a farmot, a házaspárt elhurcolták, a férfit elverték. Később mehettek vissza a kifosztott birtokukra. Hasonlóképpen járt két másik fehér farmercsalád is. Egyikük jogi úton próbált elégtételt szerezni: feljelentette a hararei kormányt a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) - amelynek Zimbabwe is tagja - bíróságán, ahol igazat is adtak nekik, mire a földek újraosztásáért felelős miniszter, Didymus Mutasa csak annyit mondott: "hagymázas álom, hogy bármi is változzon a földreform gyakorlatában".

Ilyen viszonyok között aligha van esélye az országnak demokratikus kormányzásra. Noha maga Mugabe olykor már-már hajlott bizonyos kompromisszumokra, bármit is engedett, azt a pozíciójukat és (önkény)uralmukat féltő tábornokai nyomására napokon belül visszavonta vagy letagadta. Egyre inkább az a kép alakul ki, hogy már nem is az idős zsarnok diktál, hanem a hadsereg egyes vezetői. Ha így van, Mugabe halála sem fogja megváltani Zimbabwét.

Zimbabweiek állnak sorba tiszta ivóvízért. Az ENSZ szerint tavaly augusztus óta közel kétezer ember halálát okozta a kolera az országban, s feltehetően mintegy 30 ezren fertőzöttek