Igaz, első lépésként kijárási tilalmat rendelt el és ultimátumot adott a kormány tagjainak, hogy adják fel magukat, ám amikor a volt miniszterelnök, Tidiane Souaré behódolt az új "uralkodónak", merőben más, békülékenyebb hangot ütött meg: dicsérte Souaré belátását, józanságát, cserébe pedig kapott egy kisebb dicshimnuszt a bölcsességről, igazi hazafiságról.

Jó diplomáciai érzékre vall, hogy első nemzetközi sajtótájékoztatóján mindjárt Guineába hívta az ENSZ, az Európai Unió, az Afrikai Unió, a nyugat-afrikai országok gazdasági közössége, az ECOWAS, valamint a G8 képviselőit, hogy tájékozódjanak, és segítsék az országot. Nyomatékul - korábbi ígéretéhez híven - egy civilt, az Egyiptomban élő Kabiné Komara bankárt nevezte ki miniszterelnöknek. E döntéssel ugyancsak két legyet ütött egy csapásra: külföldön kedvező visszhangot kelthet, hogy nem katona miniszterelnöke lesz a nyugat-afrikai országnak, otthon pedig azért tűnik jó választásnak, mert a szakszervezetek már két éve is Komarát ajánlották a néhai elnök, Lansana Conté figyelmébe. Az Afrikai Uniót azonban még nem sikerült a maga pártjára állítani, mert a szervezet nem fogadja el, hogy Camara csak 2010-re ígér általános választásokat, fél évet ad a referendum megrendezésére.

A negyvenes évei elején járó százados nem a tipikus katona diktátorok közül való, s látszólagos ismeretlensége ellenére "nem a semmiből" jött. Az ország délnyugati részén, egy parasztcsaládban született Moussa Dadis Camara a fővárosi Abdel Nasszer Egyetemen közgazdasági és jogi diplomát is szerzett, mielőtt 1990-ben a hadsereg kötelékébe lépett. Tizenhét esztendő alatt kiismerhette a fegyveres erők viszonyait, a nemzetiségi ellentéteket - főleg a malinke és a sussu etnikum "haragszik" egymásra -, valamint a reguláris alakulatok vezetőinek irigységét az elit csapatok tagjaival szemben. Ő maga is a sértettek között lehet, hiszen hosszú a szolgálati ideje, s annak dacára, hogy a kilencvenes évek közepén Németországban vett részt továbbképzésen, mindössze a századosi rangig vitte. S mivel katonatársai - vezetői képességei elismerése mellett - rendkívül törekvő, mások szerint inkább törtető emberről van szó, aligha volt elégedett előmenetelével.

Egy nagy ugrással most nemcsak a hadsereg, hanem egyenesen az ország vezetését ragadta magához. Bár Camara ígéretet tett arra, hogy a lehető leghamarabb szeretné átadni az elnöki hatalmat egy tiszta, átlátható, demokratikus választáson győztes kormánynak, ilyesféle szólamoknak már senki sem hisz Afrikában, még ha olyan nagylelkű, őszinte hazafiról is van szó, amilyennek a százados vallja magát. Az pedig egyenesen riasztó, hogy a kijárási tilalom kihirdetése után nyomban köztársasági elnöknek nyilvánította önmagát, s a kormány tagjait személyes hajtóvadászattal fenyegette meg, amennyiben nem "adják meg magukat".

Camara már csak azért sem sorolható a botcsinálta pucscsisták közé, mert részese volt a Conté hatalmát először komolyan megingató tavalyi lázongásoknak. Előbb februárban a szakszervezetek szervezte demonstrációkon tűnt fel, amely később százhúsz halálos áldozatot követelt utcai zavargásokba torkollott. Ez volt az első eset, hogy tüntetők nyíltan merték követelni a súlyos beteg elnök lemondását. Majd májusban is a hangadók közé tartozott, amikor a hadsereg egy része elégedetlenkedni kezdett az elmaradó zsoldok miatt.

A gazdag ásványkincsei, bőséges vízi energiája ellenére - részben az egész társadalmat keresztül-kasul behálózó korrupció miatt - a kontinens egyik legszegényebb állama kilátásait a hatalom körüli bizonytalanság, még inkább egy katonai lázadás, netán kirobbanó polgárháború (sajnos egyik sem kizárható) csak tovább rontaná.

Kérdés, hogy Camara - bár kijelentette, "nem kapaszkodik két kézzel az elnöki székbe" - megízlelve a hatalmat, menynyire fog ragaszkodni hozzá?