- Napok óta nem bírok aludni - mondja Anna. - De ha folyton ébren vagyok, és várom a szirénát, akkor is esélytelen, hogy a gyerekekkel negyvenöt másodperc alatt elérem a bunkert.

Anna a családját egy északi kibucba akarja menekíteni, de férje egyelőre csak legyint, mondván, hogy ő néhány évesen a hatnapos háborút is túlélte, aztán harcolt az első libanoni háborúban, miért éppen most menekülne?

- A férjem egyáltalán nem fél, a gyerekeim egy kicsit, én nagyon - meséli a több mint tíz éve Izraelben élő, magyar származású asszony. A harcokról kizárólag közvetlen környezetétől vagy riadót fújó SMS-ekből értesül, a hírekből régóta nem hall semmit. A család tévét nem néz, újságot nem olvas.

- A férjem lemondta az újság-előfizetést, szerinte fölösleges, mert a Tórában mindent megtalálunk, ami fontos. Én azért másképpen gondolom, néha például hallgatok rádiót.

Több mint tíz év után - mint mondja - most érzi először igazán, hogy veszélyes itt élni, de a legjobban nem otthon, a kibucban félt, hanem szilveszter reggelén az ország negyedik legnagyobb városában, Beer Shevában. - A buszról láttam, hogy a járókelők egyszer csak rohanni kezdenek. A sofőr azzal nyugtatott, hogy biztosan most próbálják ki a szirénát. Elhittem, a kibucban is mára írták ki a próbát. Aztán egy utas mondta, hogy Beer Shevában csak délben lesz a próbariadó. Ekkor hatalmas robbanást hallottunk, nem messze tőlünk becsapódott egy rakéta.

A Hamasz rakétáinak egyike a helyi óvodát érte, de már üres volt. Anna kibucában sincs senki már az óvodában, a gyerekekre az óvóhelyen vigyáznak. - Nekünk legalább van hova menekülnünk - sóhajt fel Anna -, de a Gázai övezetből se ki, se be, az a nullás zóna: egy másodpercük sincs, de nincs hová menni sem.

Hamasz-rakéta csapódott be egy lakóházba Ashdodban