Egy ágyban az ellenpárttal
A legutóbb Bukarestben jelentették be: a választások eredményét látva összefog a Demokrata-Liberális Párt és a Szociáldemokrata Párt, hogy elsöprő többséggel (a képviselőházban a voksok 68, a szenátusban több mint hetven százalékával) kormányozva megpróbálják Romániát a nemzetközi gazdasági válság közepette egyenesben tartani. Az ellenzéket az eddig kormányzó Nemzeti Demokraták és az RMDSZ alkotja, összesen 25 százalék körüli aránnyal. Matematikailag elképzelhető lett volna más megoldás is, de a román politikusok kényszerhelyzetet láttak, és inkább félretették eddigi ellentéteiket.
Hasonlóan döntött 2005-ben - az EU-csatlakozás gyorsítását szem előtt tartva - a szomszédos Bulgária is, ahol a választáson győztes szocialisták II. Szimeon korábban kormányzó Nemzeti Mozgalmával, illetve a török kisebbséget képviselő Jogokért és Szabadságért párttal fogtak össze. A 240 fős parlamentben ezzel 169 (vagyis több mint hetvenszázaléknyi) kormánypárti politikus ül. Ám Bulgária példája jól mutatja, hogy az elsöprő többség sem csodaszer: az EU felvette ugyan az országot, de néhány hete 220 millió eurót volt kénytelen megvonni Szófiától, mert a kormány képtelen volt hatékonyan fellépni a szervezett bűnözés és az elharapózó korrupció ellen.
Nem csak keleten, Nyugat-Európában is hódít a nagykoalíció. Izlandon még a pénzügyi válság begyűrűzése előtt, 2007-ben alakult kétharmados kormány a konzervatív Függetlenségi Pártból és a szociáldemokratákból, így most a mindössze húszfős parlamenti ellenzékre végképp nem kenhetik, hogy akadályozná a válságkezelést. Hollandiában is egyfajta nagykoalíció kormányoz 2007 februárja óta a kereszténydemokraták, a szociáldemokrata Munkáspárt és a Keresztény Unió részvételével, bár itt még bőven marad ellenzéki erő a parlamentben. A nagykoalíciók sajátos példája Svájc, ahol a választási eredmény arányában minden párt egyszerre részese a kormánynak és az ellenzéknek - ilyen messzire másutt egyelőre nem merészkedtek.
A "kényszerű együttműködés" híveinek mondhatók a német politikusok: 1966-69 után 2005-ben is kénytelenek voltak összefogni a kereszténydemokraták (CDU) és a szociáldemokraták (SPD). Nem mintha az ötpárti német parlamentben ne lehetett volna működőképes kormányt létrehozni. Az SPD mélyrepülése ellenére a Zöldekkel és a Baloldallal összejött volna egy soványka többség,
de a szociáldemokraták hallani sem akartak a szemükben szélsőséges és vállalhatatlanul piacellenes nézeteket hangoztató Baloldalról. Így jobb híján maradt a nagykoalíció, a kereszténydemokrata Angela Merkel kancellár vezetésével.
Az együttműködés kezdetben annyira jól ment, hogy a pártok egymás ötleteit lopták el: a CDU-s családügyi miniszter bevezette az SPD által évek óta lebegtetett gyermekgondozási díjat, míg az SPD-s munkaügyi miniszter 67 évre emelte a nyugdíjkorhatárt (ez utóbbi konzervatív követelés volt). Némi belső torzsalkodás után most megint jó idők járnak a nagykoalícióra, mert a pénzügyi válság közepette minimális többséggel nehezebb lett volna elfogadtatni a bankmentő csomagot és a konjunktúraélénkítő programot - állítják sokan.
E kormányzási forma valóságos rajongójának számít Ausztria: sajátos geopolitikai helyzete folytán a hidegháború idején a belső stabilitást oly nagyra értékelte a politikai elit, hogy a folyamatos versengés helyett inkább megegyezéses demokráciát építettek ki. 1945 és 1966 között több mint húsz évig állt az ország élén néppárti-szociáldemokrata kormány, majd 1986 és 2000 között újráztak. 2006-ban ismét próbálkoztak, és bár a kísérlet csak tizennyolc hónapot élt meg, az őszi előre hozott választások eredményét látva ismét csak a "bevált" forma mellett döntött a politikai elit.
Az osztrák próbálkozások láttán sok elemző csóválja a fejét, mondván, a két nagy párt együttes csetléséből-botlásából a harmadik-negyedik (a kirekesztett Szabadságpárt, illetve a belőle kivált, Haider vezette Szövetség Ausztria Jövőjéért) profitál. A jobboldali-populista pártok összesen csaknem harminc százalékot kaptak, s a néppártiak és a szocdemek egyrészt a pénzügyi válsággal, másrészt a "szélsőségesek" távoltartásával indokolták, hogy újból egymásra találtak.
Nem csoda, hogy a politikai szakirodalom egy része a nagykoalíciót a parlamenti demokrácia megcsúfolásának tartja. Az abszolút (vagy éppen kétharmados) többség birtokában lévő kormánnyal szemben a törpe kisebbségbe szorult ellenzék a statiszta szerepére kényszerül, és ezzel megszűnik ellenőrző szerepe a kormány tevékenysége felett. Ilyenkor a választók is hajlamosak úgy érezni, hogy a szélsőségesek között vagy a parlamenten kívül kell keresni az alternatívát.
Miért népszerű mégis ez a kormányzási forma? Főként, mert a nagy néppártok Európa-szerte vesztenek erejükből, és a hagyományos koalíciók már nem biztosítanak stabil többséget. A nagykoalíció különösen akkor tűnik életképes alternatívának, ha egy ország válságban van, vagy ha nagyobb reformok (egészségügy, oktatás, szerkezetátalakítás) előtt áll. Az persze nem biztos, hogy ezeket a reformokat végre is hajtják: Gerd Strohmeier, a passaui egyetem politológiaprofesszora elemzésében arra figyelmeztet, hogy a más ideológiai alapokon álló és más választói rétegeket képviselő pártok képviselői olykor hónapokig civakodhatnak egy-két kérdésen, és ezzel blokkolhatják is a döntéshozást.
