Még Obamára vár a terrorizmus meghatározása
Hamdan, a Bush-kormányzat terrorizmus elleni háborújának plakátfigurája - az első vádlott, akit a második világháború óta Amerika által első ízben létrehozott különleges katonai törvényszék elé állítottak - egy hónapnál rövidebb időt fog egy jemeni börtönben tölteni, majd hazatér családjához Szanaába, tekintve, hogy egy amerikai katonatiszti esküdtszék felmentette az ellene felhozott legsúlyosabb vád, a terrorizmus támogatását célzó összeesküvés vádja alól.
The New York Times
Az események fordulata még hangsúlyosabbá teszi azt a központi kihívást, amellyel Obama elnök szembesülni fog, amikor kialakítja a saját álláspontját a terrorizmus elleni harcot illetően - sürgetően szükséges, hogy új, összetett megközelítést fogadjon el, olyat, amely elegyíti mind a hagyományos katonai konfliktus, mind a büntetőeljárás elemeit.
Mostanáig a vita arról, hogyan lehet a legjobban harcolni a terrorizmus ellen, két uralkodó - és szemben álló - paradigma körül folyt: háború-e a terrorizmus, avagy bűncselekmény? A Hamdan-ügy reflektorfénybe állítja az ilyen, vagy-vagy gondolkodás korlátait. Miként a törvényszék az idén nyári ítélete tisztázta, Hamdan nem volt klasszikus értelemben vett bűnös öszszeesküvő. Ám a világ legveszedelmesebb terroristájának beosztottjaként nem volt egyszerű hadifogoly sem, aki hazájának védelme közben esett volna fogságba, és így lényegében mentes minden bűntől.
Mit gondolkodjanak tehát az amerikaiak Hamdanról? Szélesebb értelemben, mit gondolkodjanak a terrorizmus elleni küzdelemről?
A terrorizmust háborúként kezelő paradigma okozta problémák ma már ismerősek. Mivel a terrorizmus elleni háború egészen más, mint amilyeneket az Egyesült Államok valaha is vívott, a háborús idők hagyományos politikái és mechanizmusai nehezen voltak beilleszthetők a terrorizmus leverését célzó erőfeszítésekbe, sőt némelykor éppenséggel keresztezték azokat. Egy nemzedékekig húzódó háborúban tarthatatlan az a hagyományos szemlélet, mely szerint a foglyul ejtett harcosokat az ellenségeskedések befejezéséig fogva tartják, hogy ily módon megakadályozzák visszatérésüket a csatatérre.
Ha háborúként kezeljük a terrorizmus elleni harcot, nem lehet megkerülni azt az érvet, hogy ez földrajzi határok nélküli háború, egy terrorista bárhol elrejtőzhet. A kormányzat mégis megnehezítette a terrorizmus elleni nemzetközi koalícióalakítási erőfeszítéseit, amikor jogot formált arra, hogy más szuverén országokból terroristagyanús személyeket "emeljen ki", az illetőket bírósági kihallgatás és tárgyalás nélkül, határozatlan ideig fogva tartsa és kihallgassa.
"A háború az al-Kaida ellen paradigmája olyan helyzetbe hozott minket, amelyben a mi letartóztatási és kihallgatási törvényi felhatalmazásaink nem egyeztek meg a szövetségeseinknél létezőkkel, így végül olyan rendszert sikerült kiépítenünk, amelyet még legszorosabb szövetségeseink is gyakran stratégiailag elhibázottként és jogilag gyanúsként utasítanak el," mondja Matthew Waxman, a Columbia Egyetem jogászprofesszora, aki a Bush-kormányzatban a fogva tartás ügyeivel foglalkozott.
A háborús paradigma talán legnagyobb problémát jelentő következménye: óriási hatalmat adott az elnöknek - mint főparancsnoknak -, hogy maga határozza meg, miként tartóztassák le és hallgassák ki az elfogott harcosokat. E felhatalmazással éltek, vagy éppenséggel visszaéltek, és emiatt a Bush-kormányzatot történelmi rendreutasítások sora érte a legfelsőbb bíróság részéről, kezdve 2004-től, amikor a bírák a Rasul kontra Bush-ügyben1 azt a határozatot hozták, hogy az elnök köteles bizonyos tisztességes eljáráshoz való jogot biztosítani a guantánamói fogvatartottaknak.
Bush elnök némely bírálója most Obama megválasztott elnököt arra biztatja, hogy mondjon búcsút a háborús paradigmának a tisztán büntetőjogi megközelítés javára, ami annyit tesz, hogy az elfogott harcosokat vagy büntetőeljárás alá vonják, vagy elengedik. Csaknem bizonyos, hogy ez nem fog megtörténni.
Obama, meglehet, Bushnál inkább hajlik arra, hogy szövetségi bíróságok elé állítsák a meggyanúsított terroristákat, és talán azt is elkerüli majd, hogy "háborúként" említse a terrorizmus elleni küzdelmet. Ám, ha teljesen feladná a katonai paradigmát, azzal súlyosan korlátozná abbeli képességét, hogy harcoljon a terrorizmus ellen. Gyakorlatilag, gátolná őt abban, hogy olyan zónában rendeljen el akciót, mint Pakisztán törzsi területei, ahová nem ér el az amerikai törvény.
"Aki komolyan vissza akarja terelni az ügyet a büntetőeljárás gépezetéhez, az megbénítja a végrehajtó hatalom képességét, hogy oda menjen, ahol szerinte a rossz fiúk lehetnek", mondja Benjamin Wittes, a Brookings Intézet kutatója. "Akik a büntetőeljáráshoz való visszatérésről beszélnek, megfeledkeznek arról, hogy annak földrajzi határai vannak."
A terrorizmus elleni harc katonai megközelítése valójában a Bush-kormányzatnál régebbi keletű. Amikor 1998-ban az al-Kaida Afrikában megtámadott két amerikai nagykövetséget, Clinton elnök küldött cirkálórakétákat az afganisztáni terrorista táborok és egy szudáni - a gyanú szerint vegyi fegyvereket előállító - gyógyszergyár ellen. Obama az elnökválasztási kampányban azt mondta, nem fog habozni, hogy terrorista célpontokat semmisítsen meg Pakisztánban - ez hadi cselekmény -, ha az ország kormánya maga azt nem hajlandó megtenni.
Előre tekintve, a terrorizmus elleni harcnak összetettnek kell lennie. Ez újszerű gondolat, mert az alkotmány csak két különböző lehetőséget hagy: az ország hadban áll, vagy nem. Egy ilyen stratégia megkövetelheti, hogy jogi rendszereket és új jogintézményeket alkossunk az őrizetesek letartóztatására, a fogvatartottak kihallgatására, és az ellenük indított bírósági eljárásra.
Máris szóba került, hogy a szövetségi igazságszolgáltatás kebelében nemzetbiztonsági bíróságot kellene létrehozni, amely rugalmasabb lenne olyan dolgokban, mint - mondjuk - egy afgán csatamezőről összegyűjtött bizonyítékok hitelességének normája. Úgyszintén, szükség lehet egyértelmű jogi útmutatásra a tekintetben, hogy mikor vehet őrizetbe a kormányzat ellenséges harcosokat, és meddig mehetnek el a CIA ügynökei a terroristagyanús személyek kihallgatásakor.
Ez nem lesz könnyű. Egyensúly kialakítását kívánja meg Amerika jogállami értékeinek megőrzése és továbbvitele, hírszerző tevékenységének megvédése, és annak biztosítása között, hogy senkit, aki komoly fenyegetést jelent, nem engednek szabadon.
Egy ilyen infrastruktúra, ha a végrehajtó hatalom egyedül vág neki a kialakításának, aligha fogja megúszni, hogy vitassák, s az sem valószínű, hogy elnyeri az emberek támogatását. Sokkal jobb esélyei lennének, ha a kongreszszus, a nép választott képviselőinek testületeként cselekedve, hozzáadja a maga javaslatait, s ezzel biztosítja, hogy bármely új rendszer védi mind a közt, mind Amerika értékeit. Illetve, a bíróságoktól közvetlenül kapott tanácsok biztosíthatják, hogy a rendszer alkotmányosnak bizonyuljon.
Paradox módon, egy ilyen megközelítés éppenséggel növelheti az elnöki hatalmat. "E háború megvívásához erős elnökre van szükségünk", mondja Jack Goldsmith, harvardi jogászprofesszor, aki dolgozott Bush-kormány igazságügyi minisztériumában, hozzátéve: "és ahhoz, hogy egy elnök erős legyen, az kell, hogy a többi intézmény támogassa őt az általa szükségesnek tartott lépések megtételében."
1 Shafiq Rasul brit állampolgár, aki több Guantánamón fogva tartott társával együtt perelte Bush elnököt, azt kérve, hogy bocsássák őket szabadon, élhessenek a védelemhez való jogukkal és ne legyenek kitéve vallatásnak.
Jonathan Mahler, a The New York Times Magazine rendszeres szerzője. Legutóbbi könyve: "A kihívás: Hamdan kontra Rumsfeld és az elnöki hatalom körüli harc" (The Challenge: Hamdan v. Rumsfeld and the Fight Over Presidential Power).
(Az eredeti cikk 2008. november 30-án jelent meg a New York Times hasábjain)
