Talán történelmet csináltak
Utólag amerikai filmbe illő sztorinak tűnik, közben mégis teljesen palesztin történet volt - summázza az első palesztin rögbicsapat, a Beit Jala Lions születésének történetét Bisztai Márton, az ELTE kulturális antropológia tanszékének hallgatója. Ő ugyanis, magyar rögbisként, a csapat alapítója és első edzője.
Ösztöndíjjal érkezett terepmunkára 2006 tavaszán a Betlehemtől nem messze fekvő 12 ezer lakosú Beit Jalába, amely ma az egyik olyan palesztin település, ahol a keresztény arabok még többségben vannak. Mártont a keresztény palesztinok sorsa érdekelte, és annyira megtetszett neki a hely, hogy a vizsgaidőszak után rögtön visszatért. Az eredeti antropológusi koncepciót, melynek középpontjában a muzulmán-keresztény együttélés kutatása állt, gyorsan átírta a valóság, s a fő motívum az egymás mellett élés keresztény szemszögből való vizsgálata lett. A közösség eleinte nem nagyon tudott mit kezdeni a folyton kérdező "Martinnal", de amikor látták, hogy segítőkész, érdeklődő, nyitott, és benne van minden közösségi megmozdulásban, már nem gyanakodtak.
Beit Jala nem fekszik messze az izraeli biztonsági faltól sem, évtizedek óta farkasszemet néz az egyik legnagyobb, Gilo nevű zsidó teleppel. A második injpgáda alatt a Beit Jala-iak leginkább attól tartottak, hogy házaik között megjelenik egy kezdetleges aknavetővel felszerelt idegen palesztin harcos, lő egyet, majd elszalad, s a retorziót várhatja az ott maradt, rettegő keresztény család. Pedig a palesztin nemzettudat kialakulásában az itt élő keresztény értelmiség úttörő szerepet játszott. A Szovjetunióban tanult középréteg a szocializmusra támaszkodva vívta Izrael ellen a szekularista harcot, de ez nem jelentette keresztény, hívő mindennapjaik megtagadását. - Beit Jalát a szocialista múlt miatt a 70-es, 80-as években vörös hegynek, vörös kastélynak nevezték - meséli Márton. De a kettősség ma is él: a kommunista párt helyi szervezetének egyik vezetője temetésén párttársa beszéde a templomban hangzik el, a cserkészek mellett a vörös zászló is megfér a gyászmenetben.
Beit Jalában a fiatal lányok európai divat szerint öltöznek, a fiúk kereszttel a nyakláncukon vagy tetoválással jelzik: ők a keresztény kisebbséghez tartoznak. Merthogy a palesztin területeken egyre csökken a keresztény arabok száma: a kivándorlás nagyobb arányú, viszont kevesebb gyermek születik, mint a muzulmán közösségben. A folyamatosan csökkenő palesztin földek miatt is felmerülő földvitákban úgy érzik, a rendőrség nem áll az oldalukra. Érdekvédelmi szervezeteik tulajdonképpen nincsenek. A nehéz anyagi helyzet miatt a keresztény földtulajdonosok kénytelenek földjeiket eladni - keresztény vásárló hiányában - az esetleg többet kínáló muzulmánnak. A keresztény kegyhelyek mellett gombamód szaporodnak a mecsetek. S megtörténik, hogy keresztény lány muzulmán fiúval szökik meg. - Ez hatalmas pszichés, kulturális veszteség a családban, a közösségben - mondja Márton.
Beit Jala mindenesetre nem az a tipikus város, amit elképzelünk, ha a palesztin területekre gondolunk. - Beit Jalában található disznóhús és vodka is! Ez rögbiváros! - mondja telefonon lelkesen tréfálkozva Apo Sahagian, a rögbicsapat örmény tagja. - Fóbia él a két vallási közösségben, bizalmatlanok egymással szemben. Egyszer egy sejk mellett ültem a buszon, és mikor felszállt egy pap, átadtam neki a helyem. Ott ültek egymás mellett harmóniában. Igaz, nem szóltak egymáshoz - meséli a párbeszéd előmozdítására tett szerény kísérletét Apo.
Ebben a közösségben tűnt fel Márton egy fura, tojás alakú labdával a hóna alatt. - Ha a fiatalok között szóba került a sport, a foci és a kosárlabda mindent vitt. Meséltem nekik, hogy a rögbit szeretem - emlékszik vissza Márton. Mutatott egy-két rögbis videót a YouTube-on, és látta, tetszik nekik. Legközelebb, amikor visszatért Beit Jalába, fejében már ott csengett egyetemi konzulense tanácsa, alapítson csapatot.
- Marcival a Mária bárban találkoztam először. Nem tudtam semmit a rögbiről, csak annyit, hogy létezik. Marcinál ott volt a labda, és a bárban mindenki elkezdte kérdezgetni, ő pedig szívesen mesélt. Aztán kimentünk az utcára, és mutatott néhány cselt. Így kezdődött. Összejött pár barát, és mikor kiderült, hogy ez a játék megy nekünk, arra gondoltunk, miért ne kezdjünk vele valamit? - meséli Nicola Stefan. A csapat tagjai a betlehemi egyetem hallgatóiból verbuválódtak, azonkívül volt köztük kocsmáros, autóvezetés-oktató, fizikai munkás, amerikai önkéntes segélymunkás, kiugrott papneveldés. Hat-hét srác kezdett edzeni, először egy keresztény iskola szeméttel és kődarabokkal tarkított focipályáján. - Az elején nehéz volt, előfordult, hogy betonon kellett edzenünk, és ott a belemenések igen kemények - mondja Nicola. A körülmények összehozták a társaságot. Aztán egyre többen csatlakoztak a csapathoz, mely egyre jobb lett Márton irányítása alatt. Komolyan vették a játékot, és elkezdték felépíteni a csapatot. Kitalálták a nevet, készíttettek logót (pajzzsal, kereszttel, oroszlánnal), s az ír követség anyagi támogatásával lettek mezek is. - Fontos példa lett arra, hogy ha akarnak valamit, s van hozzá akarat és kis ügyesség, akkor az lehetséges. A srácoknak mindez önbizalmat adott - meséli Márton.
A sok edzés után keresni kellett egy ellenfelet. Az izraeli csapatok nem jöhettek szóba, hiszen majdnem megoldhatatlan az átjárás. A jordániai csapatok nem lelkesedtek. Márton talált két ciprusi csapatot, akikkel sikerült leszervezni egy tornát, és még meghívólevelet is küldtek, hogy a palesztinok megkaphassák a vízumot. Összegyűjtötték a pénzt, és idén ősszel elindultak.
- Úgy mentünk Ciprusra, mint egy csapat, és úgy jöttünk vissza, mint egy család - meséli Apo. - Nincs is szebb annál, mint amikor egy nagydarab, dühös, kopasz, őrült ciprusi brit neked megy. Vérszomjas ellenfél, ujjongó szőke lányok, sört szorongató rögbidrukkerek, mi kell még? - latolgatja a Beit Jala-i zenész. - A világ részének érezhettük magunkat, hiszen egyébként alig tudunk külföldre utazni. Most megismertethettük magunkat, palesztinokat másokkal, és egy kupát is nyertünk. Mikor visszatértünk, egész Betlehem erről beszélt - meséli egy másik csapattag, Saleem Moussa Anfous. - A jövőkép nélküli palesztin fiatalok számára a rögbi tökéletes lehetőség. Talán a bezártság vagy a nehéz körülmények miatt, de eszméletlen gyorsan tanultak. Egy év alatt hihetetlenül magas szintre jutottak el, miközben nem is vagyok edző - mondja Márton. Lassan a város is felfigyelt a sikerre.
- Nagyon megszerettem a rögbi hagyományát, a kultúráját: a kemény játékot, utána a sörözéseket, és a hatalmas barátságokat, melyek ezekből születnek. Megéljük azt, amiről álmodoztunk, mi vagyunk az első palesztin rögbicsapat, és nemrég győztesen tértünk vissza a ciprusi tornáról. Talán történelmet csinálunk - mondja Nicola, aki a múlt hónapban, Márton hazatérése után átvette a csapat irányítását.
- A cél világos: Palesztinából rögbinemzetet kell faragni, és Beit Jala kell hogy legyen a fővárosa - tréfál Apo, de valóban, a ciprusi turné utáni népszerűséget a játék megszerettetésére használják iskolákban, egyetemen.
A hétköznapok azért nem tűnnek el. - Nehéz kereszténynek lenni Ciszjordániában. Azt például, hogy "fordítsd oda a másik orcád" talán máshol nem is értik igazán. Amikor átmegyek egy izraeli katonai ellenőrző ponton, tudván, hogy szeretnem kell az ellenségemet, és az izraeli katona heccel, vagy beszól, vagy rosszul bánik velem, akkor az fáj. Miért kéne gyűlölnöm őt? - de nem könnyű - mondja Saleem Moussa. - Egyrészt Izraellel szemben, másrészt a muzulmánokkal szemben kell definiálnunk magunkat, így nem is olyan egyszerű ez az identitásmeghatározás - érvel a PAIDIA nevű segélyszervezetnek dolgozó betlehemi fiatal. - Tinédzserként azt éltem meg, amit itt mindenki, hogy nem tudok kijutni ebből az országból. Most azonban, a csapat tagjaként úgy érzem, mintha majdnem teljes lenne az életem - vallja be, ahogy azt is, hogy nagy álma keresztény kávézót nyitni Betlehemben.
Az új edző, Nicola remélhetőleg februárban el tud tölteni három hetet egy ír rögbicsapat mellett, hogy elsajátítson néhány fogást. Most a Betlehemi Egyetemen tanul könyvelést, szeretne később mesterfokozatot szerezni, és esetleg Európában, vagy az Egyesült Államokban tanulni. - Nem szoktam nagyon előre tervezni, de szeretném, ha Palesztinában béke, és több gazdasági lehetőség lenne. Nem szeretném elhagyni a hazámat - mondja. Talán csak egy rögbitorna kedvéért.
