Miért örülnek az európaiak Obamának?
Az emberek láthatóan azt gondolják errefelé, hogy Obama értékrendje - különösen a külpolitikai - nagyon közel áll az övékhez.
De vajon el lehet-e várni egy politikustól, aki eddig kevés külpolitikai tapasztalatot gyűjthetett össze, hogy máris összefüggő nézetrendszert mondhasson a magáénak? Vajon lehet-e már hiteles értékrendről beszélni olyan politikus esetében, akitől eddig csak választási beszédeket hallhattunk?
Mindkét kérdésre igennel válaszolok.
Először is, Obama nem kiscsoportos foglalkozást szervezett, amikor hozzálátott kampánya megszervezéséhez. Külpolitikával foglalkozó stábjába kétszáz kiváló szakértőt hívott meg, akik tisztában vannak a "való világgal" és az Egyesült Államok tényleges lehetőségeivel. Ezek a szakértők - Obama tevékeny közreműködésével - közel két év alatt alakították ki azt az átfogó külpolitikai programot, amelyet aztán az elnökjelölt oly imponáló intellektussal képviselt cikkeiben, interjúiban és beszédeiben.
Másodszorra, Obamának elhihetjük, hogy komolyan gondolja azt, amit mond. Hitelességét számomra elsősorban az bizonyítja, hogy már jóval washingtoni szenátorrá választása előtt élesen ellenezte az iraki háborút. Nem pusztán azért, mert úgy általában háborúellenes beállítottságú volt, hanem mert elutasította a neokonzervatív ideológia egészét. Fél évvel az invázió megindítása előtt, 2002 októberében, még illinoisi szenátorként Chicagóban tartott beszédében rendkívül világosan fogalmazott. Kijelentette, hogy tisztában van ugyan Szaddám Huszein rendszerének brutalitásával, az iraki diktátor azonban szerinte nem jelent "azonnali és közvetlen veszélyt" sem az Egyesült Államokra, sem Irak közvetlen környezetére nézve. Ennek kimondásához az akkori politikai légkörben kifejezetten bátorság kellett. Amerika-szerte általánossá vált ugyanis az a meggyőződés, hogy Szaddám tömegpusztító fegyvereket fejlesztett ki és szoros szövetségre lépett Oszama bin Ladennel is. (Jellemző, hogy az akkori demokrata párti elnökjelölt, John Kerry és a most erre pályázó Hillary Clinton sem mert őszintén beszélni, s mindketten a háború megindítása mellett szavaztak a szenátusban.) Obama kifejtette, hogy mélységesen ellenzi "Richard Perle, Paul Wolfowitz és a többi, karosszékben üldögélő, hétvégi (neokonzervatív) harcos cinikus kísérletét arra, hogy lenyomja a torkunkon ideológiai elképzeléseit, nem törődve azzal, hogy ez hány emberi életbe és mekkora emberi nyomorúságba fog kerülni."
Nos, Obamának bőven volt ideje a neokon ideológia megismerésére, hiszen annak körvonalai már a hidegháború végén kialakultak. Az egyik legismertebb neokon, Charles Krauthammer 1990-ben azt állította, hogy a Szovjetunió felbomlásával megszűnő kétpólusú világrendet az "egypólusú" váltja majd fel. Míg a liberális amerikai elemzők az 1990-1991-es években egy multipoláris világ kialakulását várták és azon tűnődtek, hogy milyen szerepet játszhat majd abban az Egyesült Államok, addig Krauthammer úgy vélte, hogy eljött Amerika "unipoláris pillanata", és most már szabad kezet kaphat a világ átalakítására. Az ugyancsak neokon Paul Wolfowitz és Lewis Libby szerint az Egyesült Államoknak a jövőben meg kell akadályoznia bármilyen rivális hatalom felemelkedését. Amerika legfontosabb célja szerintük "egy olyan világrend fenntartása lenne, amely végső soron az Egyesült Államokra támaszkodik". Két társuk, Robert Kagan és William Kristol 1996-ban úgy vélte, hogy Amerikának a "jóindulatú globális hegemón" szerepét kellene betöltenie. Kagan egy másik helyen azt írta, hogy "az a jóindulatú hegemónia, amelyet az Egyesült Államok gyakorol a világban, a világ lakossága jelentős részének előnyére válik. Legalábbis - tette hozzá - minden más alternatívával összehasonlítva ez a legjobb nemzetközi elrendeződés".
A neokon eszme voltaképpen logikus gondolkodási irányzatként bukkant fel a Szovjetunió felbomlása és a "szocialista világrendszer" megszűnése idején. Ha egyszer a világ legnagyobb hatalma a hidegháború befejeződése után vetélytárs nélkül marad, mi sem természetesebb annál, mint hogy egyeseknek eszébe jutott: Amerikának kezdenie is kellene valamit ezzel a hatalommal. Az eszme paradox módon még a Clinton-kormányzat alatt vált általános nézetrendszerré. Két legfontosabb eleme közül az egyik az volt, hogy jelentősen növelni kellene az Egyesült Államok katonai erejét - és persze a hadseregre fordított kiadásokat -, a másik pedig az, hogy tartósan biztosítani kellene a hozzáférést az energiahordozók lelőhelyéhez, különösen a Perzsa-öbölhöz. Az eszme kétségtelenül csábító volt, s nem meglepő, hogy azt a republikánus elit magáévá is tette. Condoleezza Rice például már a 2000-ben folytatott választási kampányban azt mondta, hogy amerikai katonáknak nem az a feladatuk, hogy gyerekeket kísérgessenek iskolába Koszovóban.
Az eszme megvalósításának súlyos nehézségei azonban már a háború első hónapjai után érezhetőek voltak. Az elnök ugyan hamar bejelentette az amerikai és a brit csapatok győzelmét, a gerillatípusú ellenállás azonban ezt követően a vártnál lényegesen erősebbnek bizonyult. Ezzel egyidejűleg pedig pokoli küzdelmet kezdtek folytatni egymással az iraki síiták és a szunniták is. Mint emlékezetes, egymást érték az öngyilkos robbantások, és életveszélynek tette ki magát mindenki, aki Bagdadban az utcára lépett. Öt esztendő eltelte után ugyan némileg javult a helyzet, érdemben azonban nem változott. Nem tudom, honnan vette Obama a judíciumot ahhoz, hogy mindezt megjósolja. Előbb idézett, 2002-es beszédében ezt mondta: "Tudom, hogy még egy győztes háború is azzal járna, hogy Irak megszállását beláthatatlan ideig, beláthatatlan költségek árán és beláthatatlan következmények mellett is fenn kellene tartani. Az invázió ... csak a tüzet élesztené a Közel-Keleten, és ... a legrosszabb arab politikai erőknek adna bátorítást, egyben pedig megkönnyítené az al-Kaida utánpótlásának toborzását is."
A Bush-adminisztráció második ciklusára ugyan eltűntek a kormányzatból az inváziót eltervező, legdoktrinerebb neokonok - köztük Perle, Wolfowitz és Libby -, mások azonban megőrizték befolyásukat. Robert Kagan például McCain egyik külpolitikai főtanácsadójaként vett részt a mostani kampányban, és legfrissebb nyilatkozatai arról tanúskodtak, hogy világszemlélete az utóbbi években nem sokat változott. Az elnökválasztás tétje tehát ebben a vonatkozásban is nagy volt, hiszen a republikánus elnökjelölt csak részben szakított a neokon eszmékkel, és változatlanul helyesnek nevezte az invázió megindítását.
A választási győzelem után most Európa túlnyomó részén annak örülhetünk, hogy a demokrata párt szemlélete fogja meghatározni az elkövetkezendő időszak amerikai külpolitikáját. Azt hiszem, joggal hihetünk mindabban, amit Obama erről a külpolitikáról a kampányban elmondott. Abban tehát, hogy "egy erős, egységes és békés Európában érdekelt", amellyel szoros együttműködést szeretne fenntartani a globális problémák megoldásában. Hogy elveti azt az "oszd meg és uralkodj" elvére épült eddigi külpolitikát, amely két csoportra osztotta Európa államait: azokra, amelyek "velünk" és azokra, amelyek "ellenünk" vannak. Vagy azokra, amelyek a "régi" és azokra, amelyek az "új" Európához tartoznak. Abban is hihetünk, hogy visszatér ahhoz a multilaterális diplomáciához, amely a Clinton-kormányzatot jellemezte. Aminthogy abban is, hogy erőfeszítéseket tesz a fegyverkorlátozási szerződések fenntartására és kibővítésére, így például csatlakozik a nukleáris fegyverkísérletek betiltásáról szóló egyezményhez. Elhihetjük azt is, hogy bezárja a guantánamói börtönt és a demokráciát minden lehetséges eszközzel terjeszteni fogja ugyan a világon, de erőszakos eszközöket nem kíván igénybe venni.
Az elnökválasztás utáni első reakciók arra engednek következtetni, hogy külpolitikai céljainak valóra váltásában Obama számíthat Európa legtöbb országára.
