Helmut Schmidt könyve nem memoár, hanem számvetés az államférfi értékrendjéről. És persze kicsit üzenet is a slampos XXI. század számára. Bemelegítésként végigfut azokon a pályatársain, akiktől tanult. Mondjuk, kiknek hatására bővült gazdasági látásmódja? (Merthogy pénzügyminiszter is volt.) Ludwig Erhard-tól, Karl Schillertől (bár sohase értett vele egyet) és Volckertől (volt Fed-elnöktől), és Tengtől sokat. Külpolitikában Giscard d'Estaing-től, Geremektől. Mellékesen azért megjegyzi, hogy a "normál" csatornákból alig tudott valamit felszívni: például sok kutatóhely, intézet gyártja a kormány számára az anyagokat, de azoktól semmit sem kapott: paksamétáikat senki sem olvasta, vagy ha igen, akkor ki-ki azt a pár sort vette figyelembe, ami őt (mint minisztert) vagy intézkedéseit igazolta.

Az államférfi habitusa, ami minden mondatán, gesztusán nyomot hagyott. Például ahogy a lengyel-német viszonyról ír. Sok a súrlódás, de tudni kell, hogy a lengyelek min mentek keresztül kétszáz év során, és azt is, hogy egy német politikussal szemben mindig lesznek lengyel fenntartások. Ennek ellenére nem engedheti meg magának - sem ő, sem más -, hogy ne törekedjen maximális jó viszonyra legfontosabb keleti szomszédjával. És hogy ehhez az alapálláshoz képest butaság hajdani vagyontárgyakon civódni vagy a bulvárlapok baromságait beemelni a politikai szférába. Egyáltalán: egy német politikusnak az a dolga, hogy élhető rendet teremtsen saját térfelén, és nem kell tanácsokat osztogatnia, hogy mi történjék a Közel-Keleten vagy Grúziában. Nagyon nem szereti a más országok dolgába való belebeszélést - s különösen érzékeny a lekezelő hangvételre, a kioktatásra. Ez utóbbit már Oroszországgal kapcsolatban említi. És nem csak német politikusoknál, hogy úgy mondjam.

Szociáldemokrata. Hetven éven át, de úgy, hogy szinte állandóan vitában állt pártjával, sőt nemegyszer szembekerült a többséggel. Így az orosz SS 20-as rakéták elleni, úgynevezett "kettős határozat" esetében. Erről azt mondja, hogy fontosabb volt számára az ország érdeke, mint pártja pillanatnyi hangulata. Aztán a nyolcvanas évek vége felé - megkötik az egyik leszerelési egyezményt - neki lesz igaza. (Nem ünnepli magát, csupán a tanulság kedvéért említi: néha a többséggel is szembe kell menni. Másképpen nincs vezetés...) Nem volt könnyű: még Brandttal is szembekerült. Apropó, Brandt. A kötet egyik legfájóbb pontja: '76-ban a szabad demokraták átállnak az ellenzéki CDU oldalára, és együttesen leváltják mint kancellárt. A konfliktusban Brandt nem áll mellé, szakításra kerül sor. Ez is szerepel a "hibajegyzékben". Merthogy külön fejezetben jegyzi fel, hol miben tévedett, mit tett rosszul. Itt jegyzi meg, hogy meg kellett volna értenie Willy Brandt érzékenységét, s nem élezni az ellentétet. És utólag szomorúan temeti barátságukat.

A hibajegyzékben persze más is szerepel. 1962-ben (hamburgi szenátorként) emberek százait menti az árvízből, ám közben - mint írja - egy sor alaptörvényt, előírást rúgott fel, pénzeket osztogatott, hadsereget vezényelt ki a gátakra miközben egyikre se volt felhatalmazása. Hát igen - de ez a válságmenedzselés tette őt igazi politikussá.

A világpolitikában a németeknek nem érdemes nagyobb szerepre törniük: szamárságnak tartja például a BT állandó tagságért való fellépést. Németországot jelentős gazdasági teljesítmény, közepes világpolitikai szerep jellemzi - maradjunk ennyiben, mondja. Viszont nem ártana jobban számba venni a feljövőben lévő nagyhatalmak befolyását: különösen Kínát (könyvet is írt róla), s tudni kell az öböl menti országok újabb vezető garnitúrájáról. Ám leginkább az iszlámmal szemben kellene óvatosabbnak lenni, s egyben tájékozottabbnak. Schmidt nem szereti a hangos (vagy csendes) arabellenességet. Végül is övék a harmadik legnagyobb világvallás, továbbá Európa országainak már 10-15 százaléka hívő muszlim, a bevándorlás folyamata visszafordíthatatlan. Nem kell őket provokálni, kiszorítani, alkalmat adni a támadásra. És bár nem egyszerű a feladat, minden eszközzel integrációjukat kell elősegíteni. Különben végzetes bajok lehetnek.

Amúgy fura, hogy Schmidt osztja Samuel Huntington elméletét a "kultúrák csatáját" illetően. Eszerint előbb-utóbb nyílt konfliktusra kerül sor - Schmidt fordításában - elsősorban a muszlim világ és Európa/Amerika között. Az iraki háború - a rossz döntésen túl - csak elmérgesítette a helyzetet, amire az iráni konfliktus rátett még egy lapáttal. Annyira, hogy egy esetleges háborút sem lát elképzelhetetlennek. Vad gondolat? Nem muszáj elfogadni, de ez is beletartozik világképébe.

Kalapemelés Schrödernek bátorságáért, hogy nem vállalt közösséget Amerikával az iraki kalandban. (És zsebre tette a tengerentúlról érkező olykor durva beszólásokat.) Nem kell mindig igent mondani Washingtonnak. Viszont tudni kell, hogy Amerika nélkül nem mennek előre a dolgok. (Az úgynevezett "keleti politika" sem bontakozhatott volna ki amerikai hátszél nélkül, de a német egység szintén nem született volna meg Washington támogatása híján - az angolok és a franciák hevesen ellenezték. Bonyolult a háló, amit ő maga is szívósan szövögetett.

Nem kedveli a (szerinte) túlbővített uniót. Huszonhét országnak hetven területen van vétójoga - s ez táptalaja a cselekvésképtelenségségnek. Ennek lett a következménye, hogy Brüsszel halálra szabályoz mindent, ami keze ügyébe kerül. Azt mondja, hogy látja a jelenlegi válság okait: Amerika a legnagyobb adós kettős deficittel - ilyen helyzetben más országok leértékelik a valutájukat. Amerika nem tette, helyette válságba menekült, amivel padlóra küldte a világ kétharmadát. Hm...

Végül egy apróság az újságírói etalonról. Nem kell a kormányokat szeretni, a független vélemény fontosabb. De nemzeti érdekeket érintő konfliktusokban a lojalitás ennél is fontosabb. A példa, amelyet felhoz, a mogadishui túszszabadítás 1977-ben. Az eltérített repülőgép foglyainak megmentése Schmidt egyik látványos fegyverténye volt. Most köszönetet mond az akkori újságíróknak, mert néhányan tudtak a készülő kommandóakcióról, de fontosabbnak tartották a sikeres mentést, mint a szenzációs kiszivárogtatást. Schmidt leszögezi - felelősség nélkül nincs újságírás.

A könyv valamiféle politikusi minimumteszttel kezdődik és zárul: aki a politikában akar versenyezni, annak legalább egy szakmában csúcsteljesítményt kell nyújtania, s mindezen felül alapos történelmi ismereteket szereznie, jártasságot a közgazdaságban (nem iskolás szinten), a pénzvilágban. (Élcelődik kollégái tudatlanságán főképpen gazdasági- és pénzügyi kérdésekben - például abban, hogyan kell olvasni egy költségvetést... És még valami: legyen beoltva kultúrával (az sem baj, ha tud zongorázni...). De talán mindezeknél nélkülözhetetlenebb tulajdonság, hogy a politikusnak legyen "füle" meghallani a lelkiismeret szavát. Enélkül nincs nagy formátum - és persze még így sincs kizárva, hogy itt-ott tévedni fog.

Csupán egy mellékmondatban említi meg, hogy 1982-ben, amikor kiszállt a politikából, még mindig törlesztette sorházának részleteit. Szóval államférfi.

Mondatok a Mérlegről

Tudja, hogy fog bevonulni a történelembe: mint egy olyan ember, aki inkább véletlenül, mint tervszerűen lett politikussá. Személyes és egyben nagyon politikai könyv, azt mondhatnánk, hogy ez Helmut Schmidt hagyatéka. (Frankfurter Allgemeine Zeitung)

Helmut Schmidt könyvében feltűnő, hogy a németek kedvenc politikusa milyen élvezettel tör ki a vélemények fősodrából.

(Süddeutsche Zeitung)

Helmut Schmidt bizonyos mértékben ma is Németország titkos királya.

(Die Welt)

(Helmut Schmidt: Szolgálaton kívül. Mérleg. - Ausser Dienst. Eine Bilanz. 2008)