Évszázados fal omlott le Amerikában. Az Újvilágban felviláglott egy új világ lehetősége, amelynek mindannyian polgárai lehetünk. Erre érezhetett rá az a sok millió ember - fiatal és idős, fehér és színes bőrű -, aki minden kontinensen, a globális falu minden otthonában reménytől csillogó szemmel nézte a demokrácia nagyszerű győzelmét sugárzó képernyőt. Ahogy valamikor, hosszú, keserves hajóút végén, a szegénység igájából, az elnyomás láncából szabadulni vágyók emelték tekintetüket az Újvilág kapujában álló Lady Liberty fáklyájára. Vallási üldöztetések, levert felkelések és forradalmak megtorlásai, embert ember ellen uszító teológiák és ideológiák elől menekülők millióit fogadta be Amerika.

Vigyázzunk: többet nem fogadhat be. Ideje, hogy mi fogadjuk be Amerikát. Azt a demokráciát, amelyet sokszor próbára tett a befogadottak elfogadása, de amely végül mindig legyőzte a megosztó előítéleteket.

Ne a sokakat kirekesztő kapitalizmusra gondoljunk, nem ez Amerika lényege. Ez csak ama lényegének egyik következménye, amelyet kimond a Függetlenségi Nyilatkozat: az elidegeníthetetlen jogot az élethez, a szabadsághoz, a boldogságra törekvéshez. Miután Európa legnyomorultabb, legszegényebb, életükért küzdő fiai-lányai, Amerika bevándorlói elnyerték a politikai szabadságot, e jogaik biztosítását az anyagi gyarapodásban, a kisebb-nagyobb vagyon biztonságában látták.

Aztán pénzhajhászok lettek, majd közülük sokan az oktatás és a kultúra önzetlen, áldozatkész támogatóivá, kórházak, menhelyek alapítóivá váltak. De a vagyongyűjtés (az egyre nagyobb bankbetét, egyre drágább ingatlan birtoklása) annyira önértékelésünk mércéjévé vált, annyira beépült az amerikai pszichébe, mint megannyi erdei állat életébe a mogyorógyűjtés.

Voltak - az 1929-es és a mostani válsághoz is vezető - anyagiasság, önző kapzsiság legyőzésére irányuló törekvések. Ilyen volt Roosevelt szolidaritásra épülő "New Deal"-je és Kennedy "Peace Corps"-a. De JFK idealizmusa - "Ne kérdezd, mit tehet érted a Hazád, kérdezd azt, hogy mit tehetsz Te a Hazádért" - csak ideig-óráig hatott a fiatal nemzedékre. A "szájában ezüstkanállal" született JFK nem tarthatta volna fenn tartósan az általa felkeltett önzetlen lelkesedést. Ha életben marad, akkor sem válthatta volna valóra legfontosabb polgárjogi reményeit-törekvéseit. Ahhoz a politika berkeiben sokkal hatásosabban mozgó utódra volt szükség.

Barack Obamában láthatjuk viszont JFK lelkesíteni, jó célokra mozgósítani képes idealizmusát, szónoki erejét, és Johnson elnök együttműködésre, összefogásra késztető (olykor kényszerítő) pragmatizmusát. Amit láttam és hallottam - bevallom -, megríkatott. Megértettem, miért láttunk könnyeket a győzelmet ünneplők szemében, az apátiájukról elhíresült fiatalok szemében is! És nem csak Amerikában.

Számíthatunk rá, hogy hamarosan új szelek fújnak az Újvilágból. Végleg letűnik a világuralomra, a világgazdaság és mindenki fölötti uralomra törő "Csúnya Amerikai" (emlékeznek még az 1963-as filmre?) korszaka. Az új esztendőben kormányozni kezdő, új nemzedéket képviselő, sokszínű adminisztrációnak minden eddiginél jobb esélye lehet arra, hogy a világ gondjait a diplomácia, a meggyőzés eszközeivel oldja meg. Legfrissebb élményeink is már azt bizonyítják, hogy Amerika ismét olyan fényes példa lehet valamennyiünk szemében, mely visszaadja hitünket a demokrácia megváltó erejében.

Tapasztaltuk, hogy előbb-utóbb minden új amerikai trend eléri Európát. Reméljük, hogy a most kibontakozó jó szándék, az elfogadó megértés kultúrája - a hajlandóság a (globális) együttműködésre - nem túl későn ér el hozzánk. Nem ártana tanulnunk az amerikai demokrácia mostani, oly megrendítő megnyilatkozásaiból. A vesztes és a nyertes jelölt beszédét minden politikusunk (minden politizáló állampolgár) kötelező olvasmányává kéne tenni. Talán iskoláinkban is taníthatnánk mindezt, hogy végre erősödjék empátiánk és immunitásunk, s a társadalom szervezete kivesse magából a megosztó gyűlöletbeszéd mindenféle módját, formáját, alkalmazását.

A szerző író, ny. egyetemi tanár