Rakowski szombaton, 81 évesen rákban meghalt. Parasztlegényből lett munkás, majd katonatiszt, pártmunkás, főszerkesztő. A Polityka, amelyet 23 éven át vezetett, a párt lapja volt. Pártlap, amelyet az apparátus gyanakvással kezelt, mert nem állt be az antiszemita, értelmiségellenes kampányokba, s reformokat akart.

A politikai múltját, a baloldalt később sem tagadta meg. Kiállt a háború utáni évtizedek eredményeinek védelmében is. Úgy mondta, erre jogot adott neki, hogy a hatalom bizalmasaként, majd részeseként is állandó bírálója a volt, s a létező rendszernek. Az enyhülés a német-lengyel megbékélés tevékeny részese volt. Egykori kollégája Jerzy Urban most azt emeli ki: - Rakowski látta a létező szocializmus értelmetlenségeit, de úgy érezte, kötődik a rendszerhez, s kötelezettségei vannak vele szemben. Felidézte, néhány éve arról faggatták, mi tart fő hibájának, mire azzal válaszolt: túl későn értette meg az ellenzékkel való megegyezés szükségességét, úgy gondolta a párt liberálisai egyedül is képesek a reformra. Soha sem felejtem el szereplését a gdanski hajógyárban. Ideges volt, kínosan kiabált, feltehetően nem győzött meg senkit sem a Szolidaritás hívei közül, de annyira hitt érveinek igazában, hogy vállalta a kudarcot.

Rakowski ismerte Magyarországot. A nyolcvanas évek magyar reformjait értően követte. 1985-ben, amikor a párt a hatalom peremére tette, a mazúri tóvidéken lévő nyaralójában fogadott. Büszkén mutatta gyűjteményét, maga készítette bútorait. Elmondta véleményét a lengyel ügyekről, de igazából a magyar helyzet érdekelte. Ahogy később is. Az újságírást, a politikát haláláig művelte. Racionalista volt irracionális rendszerekben, a felvilágosodás embere.