Fejezzük be, amit elkezdtünk!
A polgárháborút, amely sok tekintetben 1861. július 21-én a virginiai Bull Runnál1 kezdődött, 147 évvel később éppen ugyanabban az államban a szavazóurna zárta le. Semmi sem illusztrálhatta volna jelképesebben Amerika polgárháborújának zárófejezetét, mint hogy Virginia - az az állam, amely valaha felmagasztalta a rabszolgaságot, s amelynek az uniótól2 1861-ben történt elszakadása a konföderációnak3 egyszerre adott stratégiai súlyt és vezénylő tábornokot4 - most a demokratákra szavazott, s ezáltal biztosította, hogy Barack Obama legyen az Egyesült Államok 44. elnöke.
Nélkülözhetetlen volt ez a pillanat, mert hiába egy évszázad polgárjogi törvényei, bírósági döntései és tömegakciói - hiába a Brown kontra Közoktatási Tanács legfelsőbb bírósági határozat5, hiába Martin Luther King "Van egy álmom" mozgalma6, és hiába az 1964-es polgárjogi törvény7 -, egészen addig nem mondhattuk tiszta szívvel, hogy a polgárháború véget ért, amíg Amerika fehér többsége egy afrikai-amerikait ténylegesen elnökké nem választott.
Ez történt tehát kedd éjjel, és ezért ébredünk ma egy más országra. Az egyenjogúságért vívott harcnak még koránt sincs vége, de mostantól egy teljesen új alapvonalról rajtolunk. Tudja meg minden gyermek, minden állampolgár és minden új bevándorló, hogy e naptól fogva Amerikában valóban minden lehetséges.
Hogyan sikerült ez Obamának? Bizonyos, hogy évszázadonként egyszeri ilyen súlyos gazdasági válság kellett ahhoz, hogy elegendő fehér ember szavazzon egy fekete emberre. És az is biztos, hogy a jobb szervezettség, a higgadt viselkedés, a megnyerő beszédstílus és a "változás" senkit sem fenyegető üzenete mind jó szolgálatot tett Obamának.
Ám szerepe lehetett egyfajta Buffett-effektusnak8 is, amely ellensúlyozta a feltételezett "Bradley-effektust"9 - amikor fehér szavazók azt mondják a kérdezőbiztosoknak, hogy Obamára fognak voksolni, de aztán a fehér emberre szavaznak. A Buffet-effektus ennek épp az ellenkezője. Fehér konzervatív férfiak a country club grilljében azt mondták a többieknek, hogy John McCainre fognak szavazni, aztán csöndben bementek a fülkébe és Obamára voksoltak, még akkor is, ha tudták, hogy ez számukra magasabb adókat jelent majd.
The New York Times
Miért tették? Némelyek azért, mert érezték, hogy a gyerekeiket mekkora lelkesedéssel és reménnyel töltötte el Obama elnökségének lehetősége, s nemcsak hogy nem akarták szerte foszlatni e reményeket, hanem titkon osztozni szerettek volna bennük. Mások ösztönösen átvették Warren Buffett nézetét: ha ma gazdag és sikeres vagy, elsősorban és mindenekfelett azért lehetsz, mert elég szerencsés voltál ahhoz, hogy Amerikában lásd meg a napvilágot - és ezt sohase felejtsd el. Ezért kell visszatérnünk országunk rendbetételéhez - ehhez olyan elnökre van szükségünk, aki egyesíteni tud bennünket idehaza a nemzetépítésben.
És valahol azt is tudták, hogy a Bush-csapat mindent alulmúló teljesítményének következményekkel kell járnia a Republikánus Pártra. Ha most McCaint választották volna meg, az valahogy a hozzá nem értés megjutalmazásával ért volna fel. Gúnyt űzött volna a kormányzati felelősségből, és olyan cinizmushullámot szabadított volna el, amely mély sebet ejtett volna Amerikán.
Obama mindig is az első fekete elnökünk lesz. De lehet-e egyike a kevés nagy elnökünknek? Az esély adott lesz számára, hiszen a legnagyobb elnökeink azok voltak, akik akkor léptek hivatalba, amikor talán a legnehezebb időket éltük és talán a legmélyebb gödör mélyén találtuk magunkat.
"Ha valaki válság idején veszi át a hivatalát, az még nem garantálja a nagyságot, de alkalmat adhat rá", érvelt Michael Sandel politikafilozófus a Harvard Egyetemről. "Ez mindenképpen igaz volt Lincoln10, F. D. R.11, és Truman12 esetében." F. D. R. nagysága azonban részben "abban állt, hogy a megörökölt gazdasági válság romhalmazából és politikai zűrzavarából fokozatosan egy új kormányzati politikai filozófiát épített fel, a New Dealt13." Obamának ugyanezt kell tennie, ám mindehhez időre van szüksége.
"F. D. R. 1932-ben nem a New Deallel indult a választásokon", mondta Sandel. "A költségvetési egyensúly megteremtésével indult. Obamához hasonlóan világosan megfogalmazott kormányzati filozófia nélkül lépett hivatalba. Magabiztosan, aktivista szellemben és kísérletező kedvvel. 1936 előtt nem volt a New Deallel kapcsolatos elnökválasztási kampányunk. Azt, hogy Obama esetében mi lesz ennek a megfelelője, még ő maga sem tudja. Majd kialakul, miközben a gazdaság, az energiapolitika és Amerikának a világban betöltött szerepe által felvetett problémákkal birkózik. Ezek oly roppant kihívások, hogy Obama csak akkor lehet sikeres, ha képes lesz a közjó új politikáját megfogalmazni."
Bush és társai nem hitték, hogy a kormány a közjó eszköze lehet. Semlegesítették kabinetminisztereiket, és kis törtetőket ültettek nagy pozíciókba. Akiknek a közjó egyet jelentett önös érdekeik érvényesítéseivel. A választók fellázadtak ez ellen. Ám fellázadtak a közjó hagyományos demokrata változata ellen is - ami egyszerűen a saját érdekeiket hajszoló érdekcsoportok összessége.
"A mostani választáson az amerikaiak elvetették a közjónak e szűk felfogásait", érvelt Sandel. "Manapság a legtöbben elfogadják, hogy a szabadjára engedett piacok nem szolgálják a közjót. A piacok bőséget generálnak, de túlzott bizonytalanságot és kockázatot is szülhetnek. Már a pénzpiaci válság előtt tanúi lehettünk, hogy miként terhelődik át nagymértékben a kockázat a nagyvállalatokról az egyénekre. Obamának a közjó eszközeként kell feltámasztania a kormányzatot, hogy szabályozza a piacokat, megóvja az állampolgárokat a munkanélküliség és a betegség kockázataitól, befektessen az energiafüggetlenség érdekében."
Ám a közjó új politikája nem szólhat csak a kormányzatról és a piacokról. "Egy új hazafiságról is szólnia kell: arról, hogy mit jelent állampolgárnak lenni", mondta Sandel. "Ez volt a legvisszhangosabb húr, amelyet Obama kampánya megpendített. Programbeszédének az a részlete aratta a legnagyobb tapsot, amikor azt mondta, minden amerikainak, férfinak vagy nőnek, aki bizonyos időt a nemzet szolgálatában tölt - a katonaságnál, a Békehadtestben vagy a lakóhelyi közösségében -, meglesz az esélye, hogy főiskolára menjen. Obama kampánya ráérzett egyfajta szunnyadó állampolgári idealizmusra, az amerikaiak körében élő vágyra, hogy valami önmagukon túlmutató magasabb ügy szolgálatára legyenek, azután sóvárogva, hogy újra polgárnak érezhessék magukat".
Mindez nem lesz könnyű. De az a zsigeri megérzésem, hogy az Obama-elnökség által hozott változások közül a faji előítéletes múltunkkal való szakítás csak a legkevesebbnek számít majd. Egyszerűen oly rengeteg a tennivaló. A polgárháborúnak vége. Kezdődjék hát az újjáépítés.
Az ezen az oldalon közölt, az amerikai elnökválasztással foglalkozó cikkek a New York Timesban jelentek meg. Szerkesztett változatuk közlése a Népszabadság és a New York Times megállapodása alapján történik. A lábjegyzetekkel a magyar olvasók tájékozódását kívánjuk segíteni.
1 Az amerikai polgárháború (1861-1865) első nagy szárazföldi csatájának helyszíne, a virginai Bull Run patak környéke.
2 Amerikai Egyesült Államok.
3 Az USA-tól elszakadt 11 déli állam tömörülése.
4 Thomas J. Jackson, a déli erők virginai születésű parancsnoka.
5 A Kansas állambeli Topeca város közoktatási tanácsa elleni perben 1954-ben hozott legfelsőbb bírósági döntés alkotmányellenesnek nyilvánította az iskolák faji szegregációját.
6 Az amerikai polgárjogi vezető híres mondata, amely 1963. augusztus 28-án hangzott el a faji egyenlőséget követelő washingtoni tömeggyűlésen.
7 A faji megkülönböztetés minden formáját tiltó törvény.
8 Amerikai milliárdos, a világ leggazdagabb embere, Obama egyik fő támogatója.
9 Tom Bradley, Los Angeles afrikai-amerikai polgármestere, aki 1982-ben minden előrejelzés ellenére vesztett a kaliforniai kormányzóválasztáson.
10 Abraham Lincoln amerikai elnök (1860-1865, merénylet áldozata lett).
11 Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök (1933-1945, az egyetlen, akit négy ciklusra választottak meg).
12 Harry Spencer Truman amerikai elnök (1945-1952).
13 A nagy gazdasági válság kezelésének átfogó gazdasági-szociális programja, amelyet Franklin D. Roosevelt 1932-es választási győzelme után hirdetett meg.
Az eredeti cikk 2008. november 5-én jelent meg a New York Times hasábjain
