Az európai polgárok kétharmada-háromnegyede Barack Obamát szeretné látni a Fehér Házban, és abban bízik, hogy a demokrata jelölt győzelme esetén teljesen új korszak kezdődik a transzatlanti kapcsolatokban. A viszony az iraki háború amerikai megindítása után romlott meg, és eddig nem javult annyira, hogy az európai közvélemény ezt észre is vegye.

A politika természetesen semleges, hiszen bárki is költözik be a Fehér Házba januárban, vele kell együttműködni. Európai elemzők is úgy vélik, hogy Obama új színt hozhat az atlanti kapcsolatokba, de felhívják a figyelmet arra is: a demokrata szenátor pályafutása során különösebb érdeklődést nem mutatott Európa iránt, miközben McCain mély ismeretekre tett szert az utóbbi évtizedekben. Ám Brüsszelben hallani olyan feltételezéseket is, hogy republikánus elnök esetén az európai-orosz viszony nem melegedhetne fel.

A huszonhetek külügyminiszterei a hét elején Marseille-ben gyűltek össze, és informális találkozót is tartottak a transzatlanti kapcsolatok áttekintésére. Bernard Kouchner francia külügyminiszter az unió soros elnöksége nevében azt hangoztatta, hogy Európa egyenlő kapcsolatokat szeretne kialakítani az Egyesült Államokkal, voltaképpen új kezdetre vágyik és annak washingtoni elismerésére, hogy az unió Amerikával azonos erejű játékos a világ színpadán. David Milliband, a brit diplomácia vezetője - aki francia kollégája társaságában a hét végét Kongóban és Ruandában töltötte a humanitárius katasztrófa megakadályozására - azért megjegyezte: Európa nemcsak kérni akar, hanem adni is.

A kongói eseményekre Európa például úgy reagált, hogy inkább a diplomáciának adott esélyt a fegyveres beavatkozással szemben, ahogy Franciaország és Belgium sürgette. Erőt Európa a grúz konfliktus kezeléséből merít, nem győzi dicsérni magát, milyen gyorsan és hatékonyan - persze az Egyesült Államokkal együttműködve - oldotta meg a tűzszünet és a rendezési folyamat előmozdítását. Ám Antonio Missiroli, a European Policy Center igazgatója aggódva beszél arról, hogy Európának mind ez ideig nem sikerült kitalálnia, hogyan is kellene viszonyulnia Oroszországhoz, Kínához, a globalizációhoz, a nacionalizmus és a geopolitika egymásba fonódásához - pontosabban ahhoz a folyamathoz, amelyben a feltörekvő új világhatalmak egyszerre lehetnek partnerei, versenytársai vagy ellenfelei az EU-nak és az Egyesült Államoknak.

Az első megméretés színhelye az Egyesült Államok lesz, ahol november 15-én nemzetközi csúcstalálkozót rendeznek a legnyomasztóbb probléma, a pénzügyi válság megvitatására. A házigazda ugyan a Bush-kormány, de a megválasztott elnök aligha vonhatja ki magát az eseményekből. A beiktatásig hátralévő időben pedig jön a többi kérdés is. Az utóbbi hetekben mind Barroso bizottsági elnök, mind Ferrero-Waldner külügyi EU-biztos kifejtette, mit is szeretne az unió. Multilaterális kapcsolatrendszert, nagyobb hatalmat Európának és több figyelmet a terrorizmus elleni harcnak, az energiafüggetlenség megteremtésének, a klímaváltozás elleni küzdelemnek.

De szakértők emlékeztetnek rá: bár a hangulat változhat, az amerikai külpolitika aligha. Legalábbis gyorsan nem. Miért kérne kevesebb támogatást Obama vagy McCain Afganisztánban, Irakban? Miért támogatná nagyobb lelkesedéssel az európai biztonsági és védelmi politika kibontakozását, ha azt hiszi, hogy ez a NATO kárára megy? S miért változna egy csapásra a kiotói egyezménnyel sem rokonszenvező amerikai klímapolitika pusztán egy új elnök megjelenése miatt?

Göncz Kinga és Bernard Kouchner Marseilles-ben