A Homokemberkében nem csalódtak
A hivataltól, ahová véletlenül beestünk. Itt fogadják ugyanis a kérelmezőket, akik szeretnék megtudni, hogy annak idején mit jelentettek róluk az állambiztonságnak, ki jelentett róluk, s egyáltalában figyelte-e őket a szerv. Így, amíg én a hivatali helységekből múzeummá alakított termecskéket jártam, ő egy elegáns szobában adatlapot töltött ki. A formaruhát viselő, barátságos tisztviselő biztosított, a szolgáltatásért csak a szervek egykori alkalmazottainak kell fizetniük.
Majd húsz év után még mindig jönnek a kérelmezők. Van, aki sokáig nem volt kíváncsi, van-e dossziéja, esetleg attól tartott, hogy nem is volt, szóval talán még sem volt ő annyira fontos ember, akitől a pártnak és kormánynak, illetve az erőszakszervezetek egymilliónyi tagjának tartania kellett volna. I. azért gondolta, hogy őróla biztos jelentettek, mert egyetlen külföldi volt a vidéki internátusban. És a nyolcvanas években egy budapesti belvárosi gimnáziumban már egészen más volt a szellem, mint az ősi kolostorból átalakított keletnémet középiskolában. Most várja az aktákat. A lipcsei bejelentkezés után egy-két nappal meg is érkezett az értesítés, hogy a kérelmét befogadták.
Ha valaki azt hiszi, hogy a félmilliós nagyváros egykori titkosszolgálati központja, a Runde Ecke hidegrázósan félelmetes hely, egyfajta "szocialista szellem vasútja", avagy helyi terrormúzeum, csalódni fog. Az épületet 1989 őszén a tüntetők épségben átvették, a bennlévő alkalmazottakkal megegyeztek. Szóval nem gyulladtak ki az iratok, állítólag nem működött iratdaráló. A legfontosabb, hogy a későbbiekben törvény született az akták hozzáférhetőségéről. Tehát, ha I.-ről szobatársai, tanárai, a pedellus, avagy a konyhás néni jelentgetett, az ott most megtalálható és meg is kaphatja.
A múzeumi séta pedig inkább kínos, mint félelmetes. A levélnyitogató, telefonlehallgató berendezések, a spártaian kényelmetlen szűkös irodák szorgos, de felesleges hangyamunkáról mesélnek. A bútorok már akkor is ócskák voltak itt, ahogy feltehetően elavult addigra a szervezet is. A legkínosabb azonban a dekoráció volt. A jelszavak, a nyomatok, s hasonlók. A csúcs a Stasi jelvényét ábrázoló, nagyméretű subakép volt. Tudom, ma már könnyű komikusan banálisnak tartani a rendszert, amelynek minden helyi változata használta a maga Stasiját. De ezek a képek... Az épület bizony jókora. Most a régi iratokat őrzik benne. A múzeum pedig egzotikus látványosság, a szűk szobában a látogatók tátott szájjal ámulják az ősi telefonokat és hatalmas Optima írógépeket.
Legfeljebb tíz percre a Kerek saroktól van a Nicolaikirche. Ettől a középkori templomtól indult a tiltakozó mozgalom, amely végül a berlini fal leomlását eredményezte. Sebastian Schaar fiatal ember, tizenöt éves volt, a változások idején. A keletnémetek ma is diszkréten Wendének, változásnak nevezik a mozgalmat, amelynek hivatalos neve "békés forradalom". Megnézzük az egykori tüntetések színhelyét, a Nicolaikirchét, majd a hatalmas teret, ahová az események vége felé mentek a lipcseiek. Schaar diszkréten azt mondja, hogy ő nem volt kint. Náluk otthon a szülei nem beszéltek a tüntetésekről. Ugyan kiderült, hogy középiskolai társai közül voltak, akiket bevittek, akkoriban arról sem volt szó az iskolában. Kelet-Németországban, úgy látszik, akkor is őrizték a politikai diszkréciót, amikor az egész "láger" már úton volt a széthullás felé.
Kalauzunk azt mondja, hogy ők szívesen beszélgettek volna a történtekről az iskolában, amikor már lehetett, de addigra elbocsátották azokat a tanárokat, akik vitanapot rendeztek volna. Ezek tanították az állampolgári ismereteket. Őket azonban feltehetően követték a többiek is, mert a jobb iskolákban lecserélték a tanárok többségét, akár párttag volt, akár nem. Erről hamarosan meggyőződtünk I. egykori iskolájában. A történelmi hírű internátusban összesen négy tanárt hagytak meg. Nem véletlen, hogy a gyerekeknek nagyon kevés fogalmuk van arról, milyen is volt az élet a kisebbik német államban. Schaar azt tapasztalja, nem is értik, hogy ami most egy, az 19 éve kettő volt.
Lipcse megújulóban van, igaz, elég sok a romló épület. Rendezetlenek a tulajdonviszonyok. A szép szecessziós polgárházak lassan összeomlanak.
A Nicolaikirche közvetlen közelében vicces szuvenírboltot találunk. Az NDK termékei - hirdeti a cégér. Műanyag tárgyak, kis vakond, Lolka-Bolka filmek, régi élelmiszermárkák - még ecetes uborka is tündököl a kirakatban. Úgy látom, két dolog visz mindent, a Trabant és a Homokemberke. Az utóbbi volt az endékás gyerekeket elalvásra csábító kedves kis mesemanó. Könyvek, filmek, bábuk hirdetik dicsőségét. Felteszem, ő politikailag tisztának számít, nem keveredett bele a Stasi ügyleteibe, de ellenzéki sem volt. Csak tette a dolgát, amúgy keletnémet módra, lelkiismeretesen, s csak arról dünnyögött, amit megengedtek.
Johann Wolfgang von Goethe tollára való alak. A költőfejedelem is itt áll bronzba öntve. Közel a Faustból ismert Auerbach pincéhez. A söröző tömve van. Jó hangulat.
Havel Kundera védelmében írt
- Elég tárgyi okom van azt gondolni, hogy a dolog ilyen bután nem játszódhatott le, nem történhetett meg - véli Václav Havel író, volt cseh köztársasági elnök a Respekt című hetilap legújabb számában megjelent írásában Milan Kundera íróval kapcsolatban. A Respekt a múlt héten közölte: a főiskolás Kundera 1950-ben feladta egyik kollégiumi társnője barátját, aki a nyugati hírszerzésnek dolgozott. Az illetőnek emiatt 14 évi szabadságvesztést kellett letöltenie. Havel felszólította a fiatal történészeket, ne legyenek olyanok, mint egyes elődeik a kommunista rendszerben, bánjanak óvatosabban és felelősebben a dokumentumokkal. "Mielőtt bármihez hozzányúlunk, jól meg kell gondolnunk, a következményeket" - szögezte le. (MTI)
