Frank Rich

2008. október 12.

Voltak választók, akik a riportereknek azt mondták, nem akarják, hogy Obama induljon, még kevésbé akarják, hogy nyerjen, mert már a jelenléte is elszabadíthatja a démonokat, amelyek Amerikát Lincolntól Kingig kísértették. A kongresszussal való konzultáció után Michael Chertoff belbiztonsági miniszter, történelmünkben korábban, mint bármely más elnökjelölt esetében, titkosszolgálati védelmet rendelt Obama mellé - már 2007 májusában, úgy nyolc hónappal az első demokrata párti előválasztások előtt.

"A világ legjobb védelmét élvezem, úgyhogy ne aggodalmaskodjanak" - biztosította Obama a támogatóit. Az ország alkalmasint megszokta, hogy nagy sportstadionokban incidensek nélkül jelenik meg (bár megvallom, én összerezzentem, amikor az elnökjelölt-állító nagygyűlésen elmondott beszéde végén meghallottam a tűzijáték első hangos pukkanását). Amerikában semmi sem sikeresebb a sikernél. A félelem alábbhagyott.

Mostanáig. A McCain-Palin kampánygyűléseken rendszeres "Áruló!", és "Terrorista!", meg "Öld meg!" és "Fejét venni!" indulatos bekiabálások, valamint a gátlástalan rasszista mocskolódás új jelenség egy olyan kampányban, amelyben már szinte minden elképzelhető fordulatot láthattunk. Riasztó jelenségek. Nem hagyhatók válasz nélkül.

A politikában minden megengedett. John MCainnek és Sarah Palinnek szívük joga, hogy előhozakodjanak William Ayersszel1, még ha jelentéktelen is az Obamához fűződő kapcsolata, még akkor is, ha Ayers kapcsolata a Weather Undergrounddal2 Obama gyermekkorába nyúlik vissza, és még ha vezető republikánusok és demokraták egyaránt együttműködtek is a mai Ayersszel az oktatásügyi reformban. Ám itt nem csupán a jó öreg Joe McCarthy-féle "Ismerte? Bűnös!" hamis játszma zajlik. Egyetlen pillanatra se higgyenek a sok, ostobán "elfogulatlan" újságírónak, aki szerint a McCain-kampány ugyanolyan morális és politikai alapon használja fel Ayerst, mint az Obama-kampány Charles Keatinget3.

Ami a két dolgot megkülönbözteti, és ami a McCain-Palin kampánygyűléseken a weimarihoz hasonló dühöt korbácsol fel, az a retorika erőszakos, különösen (bár nem kizárólag) Palin általi eszkalációja. Obama "politikai karrierje egy belföldi terrorista szalonjában indult". "Terroristákkal haverkodik" (figyeljék meg a többes számot). Obama "nem az az ember, aki ugyanúgy tekint Amerikára, mint ahogyan önök és én látjuk Amerikát". Egy szövegkörnyezetéből kiragadott Obama-idézetet lobogtatva Palin azzal rágalmazza őt, hogy az amerikai katonák ellensége.

Nem csoda, hogy amikor idővel McCain megkérdezi a hallgatóságát, "Kicsoda valójában Barack Obama?", valaki a tömegből azt kiáltja, "Egy terrorista!" Így lesz teljes Obama és a terrorizmus retorikai összemosása. Ezt a hangulatot a kampánygyűléseken tovább tüzelik a McCaint és Palint felvezető szónokok, akik ismételten előhozzák Obama középső nevét. Ez a bűvészkedés egyszerre hangol rá az "Obama moszlim" típusú e-mailben terjesztett mérgező szóbeszédekre, és csúsztatja át a terrorizmus Ayers vietnami háború korabeli változatát napjaink radikális iszlám fenyegetéseire.

Ez már messze túl van azon, hogy Obamát egy "madarat tolláról" társítási trükkel egyszerűen megvádolják, hogy baloldali radikális. Immár potenciális gyilkosnak és korábbi gyilkossági kísérletek bűnsegédjének bélyegzik. (...)

Mindnyájan tudjuk, milyen büntetést érdemel a gyilkosság bűncselekménye, vagy akár egy potenciális gyilkosságé, ha Amerika szeptember 11. utáni biztonsága forog kockán. Mindnyájan tudjuk, hogy önjelölt "hazafias" mártírok mindig találnak önigazolást, ha "kezükbe veszik a törvény alkalmazását".

Obamán aligha lehet számon kérni Ayers 40 évvel ezelőtti viselkedését, ám McCain és Palin legalább megkísérelhetné, hogy bizonyos felelősséget vállaljon saját támogatóinak 2008-as viselkedéséért. Nemcsak a jelöltek könnyelműen gyújtó hatású beszéde a nyugtalanító, hanem az is, hogy nem hajlandók azonnal és erélyesen közbelépni, amikor szavaikra valaki a tömegből vérszomjas fenyegetésekkel válaszol. (...)

Nem volt ez mindig így McCainnél. Februárban egy ohiói gyűlésen hangosan elhatárolódott egy szónoktól, aki felvezetőjében "Barack Hussein Obamát" rikácsolt. Mostanában McCain vagy csak megkésve, formálisan fejezi ki tiszteletét ellenfele iránt, vagy második vonalbeli kampányembereire bízza, hogy sablonos nyilatkozataikban elhatárolódjanak olyan undorító incidensektől, mint amilyen a múlt héten a Jim Crow4-érára emlékeztető, vérfagyasztó pillanat, amikor egy egyenruháját viselő floridai seriff "Barack Hussein Obamáról" szitkozódott Palin kampánygyűlésén.

Ebben a választási időszakban kezdettől két "különálló, de egyenlő" faji vonatkozású kérdés van jelen. Létezik-e Amerikában még mindig akkora faji előítélet, amely elegendő ahhoz, hogy bármi áron megakadályozza egy fekete bőrű férfi elnökké választását? És a másik: kijátsszák-e a republikánusok a faji kártyát? Az első kérdés november 4-ig nyitott. De a második kérdésre már megvan az egyértelmű válasz: igen.

McCain, aki nem fajgyűlölő, csak akkor folyamodott ehhez a kétségbeesett taktikához, amikor Obama kezdett előretörni. Az alaphangot a republikánus elnökjelölő kongresszuson Rudy Giuliani adta meg, amikor Obamát azzal a gúnyos megjegyzéssel intézte el, hogy mindössze egy "csakis Amerikában" lehetséges pozitív diszkrimináció szülötte. Akkor egyúttal azt is megtudtuk, hogy a McCain-kampány Palin "politikai edzőjének" nem mást, mint azt a Tucker Eskew dél-karolinai tanácsadót kérte fel, aki George W. Bushnak dolgozott az elhíresült 2000-es republikánus előválasztási csatában, amikor a McCain házaspárt és bangladesi fogadott lányukat aljas rasszista pletykákkal sározták be.

Nem kevésbé volt nyugtalanító az elnökjelölt-állító kongresszuson elhangzott Palin-beszéd egyik passzusa, amelyet illetően máig várat magára a magyarázat: egy olyan forrásmegjelölés nélküli, a kisvárosi Amerikát (mondjuk például Chicagóval és annak közösségi aktivistáival ellentétben) dicsérő idézetet használt, amely Westbrook Peglertől, a Hearst-lapok múlt század közepi, antiszemitizmusáról, fajgyűlöletéről és vadul szélsőséges retorikájáról elhíresült publicistájától származott. Amikor 1933-ban egy gyilkos végezni akart Franklin Delano Roosevelttel egy floridai nagygyűlésen, de helyette a chicagói polgármestert ölte meg, Pegler azt írta: "sajnálatos, hogy Giuseppe Zangara nem azt lőtte le, akit kellett volna". A hatvanas években Pegler ezt kívánta Bobby Kennedynek: "Mielőtt leesik az első hó, egy fehér déli hazafi nyilvánosan ki fogja loccsantani kanálnyi agyvelejét."

Íme, ez az a szerző, aki utat talált egy potenciális alelnök beszédébe, amely országos politikai kongresszuson hangzott el. Meghökkentő, hogy senki nem követelte, hogy a McCain-kampány nyilvánosan számoljon el az üggyel. Képzeljék csak el, mi történt volna, ha Barack Obama egy Fekete Párducot5 vagy Louis Farrakhant6 - netán William Ayerst - idézte volna Denverben.

Azok a kampányemberek, akik Palin elé tették a Pegler-idézetet, azóta is ezt a vonalat viszik. Ennek a legnyilvánvalóbb jele az volt, amikor két héttel az elnökjelölt-állító kongresszus után a McCain-kampány az első olyan hirdetést adta fel, amely Obamát összekapcsolta a Fannie Mae jelzálog-hitelező óriással. Ahelyett, hogy érvelésükhöz Fannie és Obama (vagy más demokrata vezetők) között valóban létező kapcsolatra világítottak volna rá, a McCaine-emberek olyan ex-Fannie-vezetőt választottak ki, akinek nem volt ugyan tényleges kapcsolata Obamával vagy a kampányával, de az arcbőre fekete volt, és így vizuálisan uralhatta a hirdetést.

A McCain-hierarchia magasabb szintjein nincsenek fekete arcok, hogy tiltakozzanak az efféle taktikák ellen. Hat éve nem választottak egyetlen fekete bőrű republikánus kormányzót, szenátort vagy képviselőházi tagot. A kampányban Palin ismételten kijelenthette, hogy Alaszka "Amerikának egy mikrokozmosza", és nem akadt senki, aki megkérdezze, hogyan lehetséges ez egy olyan szövetségi állam esetében, amelynek csöppnyi fekete és spanyol ajkú népessége külön-külön nagyjából az országos átlag harmada. McCain kampányeseményein olyan kevés a színes bőrű résztvevő, hogy a titkosszolgálat augusztusban tévedésből kitessékelte a Tallahasse Democrat című újság fekete bőrű vezető munkatársát egy floridai, Panama City-beli kampánygyűlésről, noha az illető más riporterek csoportjában állt, és igazolta tudósítói mivoltát. Egyetlen látni való szabályszegése az volt, hogy túlságosan kilógott a környezetből.

Vajon még mindig meghatározó lehet a régi faji alapú politika? Régóta szkeptikus vagyok a sajtó örökös prognózisait (és a liberális pánikot) illetően, miszerint a választásokat a Rozsdaövezet7 faji előítéletes fehér férfijai fogják eldönteni. Most már a legsötétebben látó megmondóemberek is ráébredtek, hogy az amerikaiakat nem a fekete, hanem a zöld szín hozza lázba - persze a bankjegyek zöldje, és nem a zöldenergiáé. A választók olyan vezetőt keresnek, aki megmentheti őket, nem pedig olyan vakmerő hazardőrt, akinek válaszai a gazdasági zuhanórepülésre (a kampány "felfüggesztése", naponta változó jelzálog-kivásárlási ötletek) éppolyan botladozóak, mint léptei a vitaszínpadon.

Elég egy pillantást vetni Észak-Karolinára, hogy meglássuk, milyen gyorsan változnak a dolgok. Ez év július 4-én, aznap, amikor meghalt Jesse Helms, a modern Republikánus Párt faji politikájának keresztatyja, a Charlotte Observer című lap azt jelentette: mindkét párt stratégái egyetértenek abban, hogy Obama esélye az állam megnyerésére "a minimális és a nulla" között van. Most, hogy Charlotte tántorog a Wachovia bankház összeomlása miatt, Észak-Karolinában a McCain-Obama párviadal fej fej mellett halad, és úgy fest, hogy még Helms szenátusbeli republikánus utóda, Elizabeth Dole alatt is igencsak imbolyog a szék.

De még nem jött el a választás napja, és hogy valóban a választók mondhassák ki a végső szót, mind Amerikának, mind Obamának épségben el kell odáig jutnia. A McCain-kampány átlépte azt a határvonalat, amely a kemény negatív kampányt elválasztja a gyűlöletcselekvésre bujtogatástól, és a csőcselék üvöltése napról napra hangosabb. A felelősség a szabadjára engedett kutyák, pitbullok és egyebek viszszahívásáért most annak a férfiúnak a vállára nehezedik, aki azt mondja, hogy az ő számára a haza mindenekelőtt.

1William Ayers Az 1960-as években radikális, vietnami háború elleni aktivista, jelenleg az Illinois Egyetem professzora.

2Weather Underground 1969-ben alapított amerikai szélsőbaloldali szervezet, amely kormányépületek és bankok ellen intézett bombatámadásairól híresült el.

3Charles Keating banki csalásért börtönbüntetést kapott, az 1980-as években politikai védelemért cserébe jelentős összegekkel támogatta McCainet és négy szenátortársát.

4Jim Crow T. D. Rice táncos-komikushoz fűződő dal 1828-ból, feketére festett arccal gúnyolta "főhősét", Jikm Crow-t. A crow varjút jelent, amely a feketék bőrszínére, beszédmódjára utal. Így vált Jim Crow a feketék gúnynevévé, és a faji megkülönböztetés törvényeit nevezték Jim Crow-törvényeknek.

5Fekete Párducok Az 1960-70-es években aktív politikai szervezet, amely a feketék elleni diszkrimináció és rendőri erőszak ellen lépett fel. Szociális és emberi jogi követeléseik erőszakos fellépéssel párosultak.

6Louis Farrakhan 1978 óta a chicagói székhelyű, feketék jogaiért harcoló Iszlám Állama elnevezésű szervezet vezetője.

7Rozsdaövezet Amerikai északkeleti része, amely egykor a nehézipar központja volt. Az acélipar összeomlásával százezrek veszítették el állásukat.