Az ír gazdaság akkor már évek óta súlyos válságban volt, amihez jelentősen hozzájárult a kormány és az ellenzéki pártok évtizedek óta tartó háborúskodása. A pártok a hetvenes évektől egymásra licitáltak populista ígéreteikkel, és hiába látták a bajokat, a gazdaság és a költségvetés egyensúlyának helyreállítására egyikük sem volt képes. 1977-től 1987-ig felelőtlen költekezés zajlott: 1986-ra az államadósság elérte a GDP 116 százalékát, a költségvetés kiadásai 55 százalékra rúgtak, a maximális adókulcs meghaladta a 60 százalékot. Kormányok jöttek és mentek, de nemigen tartottak egy-másfél évnél tovább. Írország hiába csatlakozott 1973-ban az Európai Közösséghez, csak a kontinens szegényházaként emlegették. A kormányzati balfogásokból először az akkor éppen ellenzékbe szorult Fine Gaelnek lett elege. A párt elnöke a Tallaght Kereskedelmi Kamarában tartott beszédében hirdette meg az úgynevezett Tallaght stratégiát: a kormány és az ellenzék közti együttműködés a szakértők szerint nagyban hozzájárult az ír gazdasági csodához, vagyis Írország 1990-2000-es években mutatott robusztus növekedéséhez. A válság egyszerűen már olyan nagy volt, hogy a politikusok tisztában voltak vele: hiába kerül egyik vagy másik párt hatalomra, egyedül nem fogja tudni kivezetni az országot a bajból. Charles Haughey, a legnagyobb ír párt, a középjobb Fianna Fail vezére, az ország akkori (és igencsak vitatott) miniszterelnöke az 1987-es választás előtt még azzal kampányolt, hogy a kiadáscsökkentés az időseket és az elesetteket sújtaná, ezért semmi szükség nincs rá. Ám megválasztása után gyorsan belátta, sürgősen lépni kell, ha el akarják kerülni az adósságválságot. Haughey ráadásul kisebbségben kormányzott, így a keze meg volt kötve. Az ellenzéki Fine Gael együttműködési javaslata neki is kapóra jött: a liberális kereszténydemokraták ahhoz kötötték a támogatásukat, hogy a kormány haladéktalanul csökkenti a kiadásokat. Így Haughey, aki korábban pénzügyminiszterként bevezette a nyugdíjasok számára az ingyenes tömegközlekedést és a támogatott áramot, valamint adókönnyítéseket adott a művészeknek, hogy népszerűvé váljon, most egy drasztikus kiigazítást volt kénytelen végigvinni.

A keserű orvosság a radikális kiadáscsökkentés volt: az adócsökkentéssel az írek ugyan a nyolcvanas években megpróbálkoztak, de ez önmagában nem hozott sikert. A brutális kiigazítás nem is ment volna széles körű politikai támogatás nélkül: az egészségügyben 6, az oktatásban 7, a mezőgazdaságban 18, az infrastukturális beruházásokban 11 százalékkal fogták vissza a kiadásokat. Megszüntettek egy sor kormányhivatalt (a környezetvédelmi hatóságtól a regionális fejlesztésig), utcára került rengeteg ember, ám a növekedés beindulásával aztán felszívta őket a munkaerőpiac. Öt év alatt leszorították a költségvetési kiadásokat 55-ről 41 százalékra. A gazdasági növekedés már a következő években érezhető volt.

Igaz, egyik párt sem profitált belőle rövid távon: a Fine Gael a következő választásokat is elveszítette, és 1994-ben jutott csak hatalomra. A Fianna Fail is szavazatokat vesztett, így történetében először kénytelen volt koalíciós partner után nézni. A gazdaság és a társadalom annál jobban járt: 1990 és 1995 között átlag 5 százalékos, 1996 és 2000 között 9,9 százalékos volt az évi gazdasági növekedés. Írország az ezredfordulón lekörözte a briteket az egy főre jutó jövedelem terén, tavaly pedig már az EU második leggazdagabb állama volt. Igaz, a politikai konszenzus mellett ehhez még sok minden másra kis szükség volt: a kilencvenes években mérsékelt bérpolitikára a szakszervezetek részéről, több háromoldalú megállapodásra a kormány, a munkaadók és a munkavállalók között, rengeteg külföldi beruházásra, jókora adócsökkentésre, nem kevés uniós pénzre, és nem utolsósorban közép- és hosszú távú gazdasági stratégiára.

Dublini életkép