Szélsőjobboldali ország lett Ausztriából?
A kétségbeesett kérdésre egyértelmű válasz azonban akkor sincs, ha a bel- és külföldi sajtó egyaránt a jobbratolódás mozzanatát emeli ki a történtekből, és ha a végeredmény valóban ez: a régi nevet új vezetéssel továbbvivő Szabadságpárt döbbenetes erősödése, az ismét porondra lépő Jörg Haider és eddig lebecsült új mozgalmának felemelkedése.
Ha vigaszt nem is, de a jövő alakításához útmutatást adhatnak a választói akarat ilyen megnyilvánulását boncolgató elemzések. A populizmus mestere, Haider és tanítványa, Heinz-Christian Strache, az egykori náci birodalom csodálója múltjában fellelhetők e vonzalom konkrét megnyilvánulásai. Ideológiájuk alapja az osztrák nemzet mindenek fölé helyezésével szépített rasszizmus, az idegenek kirekesztése és nem utolsósorban a harc az Európai Unió ellen. Ez utóbbi egyezni látszik az osztrák fiatalok nézeteivel, s magyarázza, miért szavazott a 16 és 25 év közöttiek negyven százaléka a két párt valamelyikére.
A szavazatok vándorútjának elemzése azt mutatja, hogy a szociáldemokraták és a néppártiak táborából azok voksoltak jobbra, akik megelégelték a koalíció örökös veszekedését, és aggódnak jövőjük miatt. Ausztria ugyan Európa negyedik leggazdagabb országa, de ez nagy tömegek számára korántsem kézzelfogható valóság, ők válaszokat várnának napi problémáikra, elvárnák az egészségügy megújítását, egy biztonságosabb és igazságosabb nyugdíjrendszert. Csalódottak, mert két éve semmi jele az elmozdulásnak. Mást akarnak, és hisznek a két jobbszélső párt gátlástalanul ontott jelszavainak. A szociáldemokraták és a néppártiak hiába esküdöznek ugyanúgy, hogy csakis értük élnek, ők már hitelüket vesztették - jöjjön az, aki az ígéretek valóra váltása tekintetében még nem bukott. A morális értékek hívei értetlenül és tehetetlenül kénytelenek tudomásul venni, hogy a két populista vezér rasszizmusának, neonáci hajlamának sincs visszatartó ereje.
Mindezek miatt Ausztriában a két első helyezett párt nem mondható győztesnek. A második, a nyolc százalékkal visszaesett, 16 parlamenti mandátumot vesztett Néppárt hamar levonta a következtetést. Nincs jelentősége - legfeljebb az úri modor bizonyítéka -, hogy Wilhelm Molterer belátta kétéves pártelnökségének kudarcát, és még menesztése előtt lemondott. Ezzel korszak zárult: Molterer a 2006-os választás után vérig sértetten a frakció élére visszavonult Wolfgang Schüssel bábfigurája volt, és sokan erre vezetik vissza alkancellári ténykedését, a partnert mindig elgáncsoló magatartását. A koalíció felrúgása öngólnak bizonyult. Josef Pröll, a kirobbanó tehetségnek tartott alig negyvenéves új pártvezér, akinek sokak szerint már 2006-ban át kellett volna vennie a vezetést, nincs könnyű helyzetben. Láthatóan első dolgának a romeltakarítást tekinti: a régi arcok rossz emlékeket idéznek fel, jöjjenek az újak.
Bölcs döntésnek bizonyult, hogy a szocialisták már a választások előtt váltottak. Ennek köszönhető, hogy történetének legrosszabb eredményével ugyan, de megőrizte első helyét. Werner Faymann, aki egyébként egy kis populizmusért szintén nem megy a szomszédba, képes volt reményt kelteni a szociáldemokrácia mellett még mindig kitartani kész 29,8 százalékban. Az első kétségbeejtő pillanat után, amikor egyáltalán nem látszott, ki kivel működik itt majd együtt, tisztul a kép. Ők ketten, a leköszönő kormány infrastruktúra-, illetve mezőgazdasági és környezetvédelmi minisztere már az elmúlt hónapokban is megbízott koalíciós koordinátorként keresték a kompromisszumokat. A jelek szerint hiába, de nem haszontalanul: most, hogy mindkettő a csúcsra ért, hasznosíthatják a tapasztalatokat.
Ha... Az ÖVP egyelőre fenntartja az ellenzékbe vonulás lehetőségét. Már csak azért is, mert soraiban nem kevesen a szélsőjobb felé kacsintgatnak: számtanilag velük is meglenne a többség. Pröll a nagykoalíció híve, csakúgy, mint nagybátyja, a párt igazi erős embere, az alsó-ausztriai tartományfőnök, Erwin Pröll. Más kérdés, hogy a koalíció "nagy" jelzője túlzásnak tűnik: itt ma már egyetlen nagypárt sincs, viszont a közepesek száma háromra nőtt. Tény, hogy a Néppárt nem zárta ki oly kategorikusan a jobboldallal való együttműködés lehetőségét, mint a szocialisták. Hogyan is tehetne ilyet, még emlékszik a világ 1999-re, amikor Schüssel minden esküdözés ellenére összeállt Haiderrel, és így lett a harmadik helyezés ellenére kancellár.
A szocialista párt soraiban is akad bizonytalanság. Hiába tűnik el az élvonalból az 1999-ben szavát szegő (a harmadik helyezés esetére ellenzéki szerepet ígérő) Schüssel, nem ritka a "várjuk ki a végét", "volt már ilyen" bekiabálás. A régi-új koalíció elfogadtatása nehéz ügy, hiába egyértelmű az érvelés: most mások a személyi feltételek, és nincs is alternatíva.
Talán már az is a változás üzenete lehet, hogy ezúttal nem tart hónapokig a kormányalakítás - mondja mintegy saját magát bíztatva Faymann. Most először öt évre választott az ország. Ezalatt nem csak az alaposan megváltozott politikai helyzetnek megfelelő mederbe kell az osztrák belpolitikát és gazdaságot terelni. Teljes átalakításra szorul a két volt nagypárt koncepciója is. Meg kell barátkozni azzal, hogy ma már nyoma sincs eredeti klientúrájuknak. A szociáldemokrácia hagyományos bázisa, a munkásosztály eltűnt, átalakult. De a Néppárt is csak áltatja magát azzal, hogy van bázisa. Nem létezik már az a klasszikus polgárság sem, amelynek ausztriai jelenléte a párt legszebb éveit biztosította.
