A megromló amerikai- orosz viszonyt tekintve sokakban felmerült a gondolat, hogy ezt követően aligha sikerülhet majd az ENSZ keretein belül megoldást találni az iráni nukleáris engedetlenségre. Valójában azonban Moszkva Irán-politikája csöppet sem változott az elmúlt évekhez képest, hiszen továbbra is támogatja azokat a törekvéseket, amelyek arra irányulnak, hogy megakadályozzák Teherán atomfegyverekhez történő hozzájutását. Mindeközben igyekszik gondosan ügyelni arra, hogy az amerikaiak számára se alakuljanak kedvezően az iráni események.

A folyamatosság oka elsősorban az, hogy mind Oroszország, mind pedig Irán elégedett a jelenlegi helyzettel: az erősödő, ámbár szimbolikus ENSZ-határozatok elfogadásával. Moszkva úgy gondolja, hogy amíg a diplomáciai huzavona folytatódik, addig Washington nincsen olyan pozícióban, hogy újabb háborút kezdeményezzen a Közel-Keleten. Teheránnak pedig a magas olajárak és a keleti feltörekvő hatalmak energiaszükséglete mellett aligha jelenthet komolyabb fejfájást az újabb szankciók elfogadása.

Oroszország ellentmondásos politikát folytat: egyrészről megszavazza az Iránnal szembeni nemzetközi szankciókat, másrészt azonban technikai támogatást nyújt a polgári célú nukleáris fejlesztésekhez. Moszkva számára ugyanis a jelenlegi amerikai-iráni szembenállás több szempontból is kedvező. A konfliktus egyfelől az olajárak emelkedését eredményezi, másfelől pedig elérhetetlenné is teszi Európa számára a hatalmas iráni földgáz-tartalékokat, ezáltal erősítve a kontinens Moszkvától való energiafüggőségét.

Grúzia konfliktusa Oroszországgal kétségkívül kedvezően hat az iszlám köztársaságra, mivel az orosz intervenciónak köszönhetően, ha ideiglenesen is, de elterelődik a figyelem a vitatott atomprogramról. Csökkenhet Irán háborús fenyegetettsége is. A grúz esetet felhasználva ráadásul Teherán azt az üzenetet kommunikálhatja a Perzsa-öböl államai felé, hogy gyermeteg hiba elfogadni az Egyesült Államok által kínált támogatást és védelmet.

Irán számára a grúziai konfliktus nyilvánvalóan számos előnnyel szolgál, mindazonáltal komoly veszélyeket is rejt magában. Az orosz terjeszkedés kiújulásának eredményeként az eddig szunnyadó konfliktusok könnyen kiéleződhetnek Moszkva és Teherán között. Így például a földgázmezőket rejtő Kaszpi-tenger státuszáról, illetve felosztásáról szóló vita, valamint a csővezetékjátszma, amelyben a felek egymással versengenek az energiahordozók szállításából adódó haszonért. Ráadásul Perzsia a kaukázusi és közép-ázsiai orosz terjeszkedés során már sokszor érezhette az orosz medve leheletét, majd a Szovjetunió több ízben is kísérletet tett egy Perzsa Szocialista Köztársaság létrehozására.

Az elmúlt húsz esztendőben Moszkva és Teherán kapcsolata egyre kooperatívabbá vált. Az iszlám köztársaság páriaként igyekszik minél több barátra szert tenni. Az orosz befolyási zóna növekedése azonban nemcsak Washingtonban adhat okot aggodalmakra, hanem magában Iránban is.

Az Oroszország és Grúzia közötti konfliktus hosszú távon akár komolyabb átrendeződést is elindíthat a térségben, adott esetben pedig hozzájárulhat az amerikai-iráni viszony normalizálódásához is. Az Egyesült Államoknak az orosz elutasítás és a nemzetközi szervezetek tehetetlensége folytán amúgy sincsen más lehetősége az iráni nukleáris válság feloldására, mint közvetlen tárgyalásokat kezdeményezni a teheráni vezetéssel. A regionális ambíciókkal bíró Iránnal kétségkívül nehéz lesz Washingtonnak megegyezni, de mindez korántsem tűnik lehetetlennek, hiszen Teherán racionális szereplő, s nincsen más célja, mintsem saját biztonságának garantálása.