A Viktor Janukovics vezette Ukrajna ismét Moszkva felé közelít, lényegében lemondott a NATO-hoz való csatlakozás távlati céljáról; Fehéroroszország Alekszandr Lukasenko elnökletével az EU szemében ugyanúgy a kontintens „utolsó diktatúrája”, mint akkor volt – azóta Lukasenko újabb, az EU szerint szabálytalan elnökválasztáson erősítette meg hatalmát –; az orosz támogatással kváziállamként létező Dnyeszteren túli területek helyzetét rendezni lassan 20 éve képtelen Moldova belpolitikailag megosztott a Moszkvához fűződő viszonyt illetően; a földgáz és kőolajkészletei révén nagyobb mozgástérrel bíró Azerbajdzsán éppúgy lavírozik Oroszország és az EU között, mint korábban; Grúzia ugyanolyan EU- és NATO-párti, mint volt a Keleti Partnerség ötletének 2008-as felvetésekor – viszont azóta rövid és eredménytelen háborút indított a hivatalosan részét képező, ám Moszkva révén önálló életet élő Dél-Oszétiáért és Abháziáért, amelyeket Oroszország fegyveresen megvédett, majd függetlennek ismert el –; Örményország pedig éppúgy Moszkvára szorul, mint az elmúlt évtized során.

A Kreml – amely fenntartásokkal kezeli a csoportosulást, az orosz érdekszféra leválasztásának nyugati eszközét látva benne – egyelőre megnyugodhat: a térség sorsa nem ezen a kezdeményezésen fog eldőlni. (Ráadásul Moszkva is új szálakat próbál fűzni a volt tagköztársaságokhoz: tavaly létrejött a belarusz-kazah-orosz vámunió, amelyhez talán Ukrajna is csatlakozik. Igaz, ennek a kohéziós ereje – akár a papíron létező Egységes Gazdasági Térségé (JeEP), az Orosz-Belarusz Államszövetségé, a Kollektív Biztonsági Szerződésé (ODKB) – éppoly viszonylagos, mint a Keleti Partnerségé.) A Keleti Partnerség deklarált célja egyrészt a demokrácia, az emberi jogok, a piacgazdaság előmozdítása a gazdaságilag, politikailag igen heterogén, belső konfliktusoktól is terhelt térségben – mint például Örményország és Azerbajdzsán viszonya –, másrészt a gazdasági együttműködés elmélyítése az EU-val, amely hosszú távon a vízummentességet is kilátásba helyezi a hat országgal. Utóbbi egyelőre igen valószerűtlennek tűnik, de – talán Ukrajna és Moldova kivételével – a demokratikus szabad választások léte is kétséges, ahogyan – különösen  Fehéroroszországban – a valódi piacgazdaság is.

A szerveződés megjelölt feladatai között van az energetikai biztonság erősítése is, amit azonban a gyakorlatban az EU – az ukrán-orosz és belarusz-orosz gázárviták miatt – inkább közvetlenül Oroszországgal együttműködve kíván megoldani, megkerülve a két országot – ezt az Északi és Déli Áramlat gázvezetékek építésének példája is mutatja. E tekintetben talán Azerbajdzsán lehet kivétel, ha a szavakon túl valódi lépések is történnek a Nabucco gázvezeték megépítésére, bár ennek gazdasági racionalitása vitatható.

A fentiek mutatják, hogy az EU-ban sincs egyetértés abban, mit is jelent a Keleti Partnerség: Varsó ezt az EU tagság felé vezető első lépcsőként képzeli el, míg Berlin és Párizs nem kíván ilyen politikai ígéretet tenni a térségnek – konkrét időpontok nélkül sem. 2011-13-ra az EU 600 millió eurót irányzott elő a Keleti Partnerség programjainak megvalósítására.

Ám úgy tűnik, a partnerség inkább csak flört marad.