A Dunaszerdahelyhez közeli Hodosréten laktunk, a Kis-Dunához közel – kezd mesélni Patócs Károly. Apám földmunkás volt, tizenhárman voltunk testvérek, én voltam a legfiatalabb. Legidősebb bátyám odaveszett a Don-kanyarnál, egyik testvéremet leventeként Németországba hurcolták. Anyám úgy hitte, ennyi tragédia után már nem jöhet újabb, hiszen végre véget ért a második világháború.

Molnárné Patay Lenke és Patócs Károly

Negyvenhatban nyolc éves voltam, jól emlékszem hát arra a karácsony előtti héten, amikor két civil férfi nyitott be hozzánk – folytatja Patócs. Ráripakodtak apámra, hogy írja alá azt a nyilatkozatot, amelyben tanúsítja, hogy reszlovakizál, vagyis mostantól szlováknak vallja magát. Különben Csehországba deportálják az egész családot. Máig hallom magamban apám válaszát: Vigyenek ahova akarnak, én magyarnak születtem, s magyarként fogok meghalni, vágta oda nekik.

Vagy három nap múlva cseh katonák törtek ránk, ordítottak, hogy pakolás, adtak néhány órát a legszükségesebb holmijaink összecsomagolására, aztán fegyveresek érkeztek, felraktak mindannyiunkat egy teherautóra, majd a dunaszerdahelyi vasútállomáson egy marhavagonba, több hasonló sorsú magyar családdal együtt. Valahol a morva határnál a tolatásnál akkorát taszítottak a vasúti szerelvényen, hogy összetört a kiskályhánk, amellyel fűtöttünk. Onnantól még inkább vacogtunk, pedig a szüleink dunyhával, minden fellelhető ruhadarabbal takargattak bennünket. Valóságos csoda, hogy nem fagytunk meg.

Két nap múlva érkeztünk a nyugat-csehországi Horovicére, ahol a szállítmányt mustráló cseh gazdák egyike azonnal elvitt bennünket, hiszen nemcsak az apám látszott jó munkaerőnek, hanem a fivéreim is. Nem feledem azt sem, hogy elűzött szudétanémetek házába kvártélyoztak be. Őket olyan gyorsan hurcolták el, hogy az édesanyám félig elkészült ételeket talált a fazekakban – idézi fel a múltat a ma már hetvenéves férfi.

Molnárné Patay Lenke folytatja: - Bennünket, a Léva melletti Garamkálnáról hurcoltak el, valamikor 1947 elején. Hároméves voltam, nem sokra emlékszem, csak arra, hogy Karcsiék szomszédságába kerültünk. Semmit sem érzékeltem, mert szüleim igyekeztek előttünk eltitkolni fájdalmukat, amely abból fakadt, hogy a szülőföldjükről üldözték el őket. Én a cseh faluban majdnem minden időmet Karcsival töltöttem, sokat játszottunk. Csak arra emlékszem, hogy ő az ottani tavat is Kis-Dunának hívta, mert otthon ennek a folyónak a nevét tanulta meg. Negyvenhétben őket máshova szállították, mi meg hazakerültünk – meséli.

A kislányból később egyetemista lett, majd matematika tanár az ugyancsak csallóközi Nagymegyeren. Patócs Karcsit azóta sem feledte, s évtizedeken át kereste egykori játszótársát. Ez a név elég gyakori a dél-szlovákiai régióban is, ezért gyakran felcsillant a remény, hogy hátha megtalálta, de mindig csalódnia kellett. Egészen tavaly decemberig. Időközben meghalt a férje és a fia is, őt pedig agyvérzés érte. Éppen az egyik csallóközi szanatóriumban feküdt rehabilitáción, amikor ágyszomszédjáról kiderült, hogy ő bizony nem más, mint Pataky Károly nászasszonya.

A férfi idézi fel a továbbiakat: - Akkor tájt hunyt el a feleségem, ezért a nászasszonyom és a leányom nem akart felzaklatni. Csak hónapok után mondták meg, hogy véletlenül rátaláltak arra az egykori kislányra, akinek a nevét jómagam is gyakran emlegettem. Nemrég gyűjtöttem magamban annyi erőt, hogy felhívjam. Pataky Lenkét keresem, rebegtem a telefonba. Én vagyok, hangzott a válasz, majd annyit még kiböktem, hogy én vagyok, a Karcsi. Aztán perceken át zokogtunk. Néhány napja már találkoztunk is Nagymegyeren.

Megsárgult fényképeket hoztunk magunkkal, órákon át beszélgettünk, emlékeztünk. Lelkünkben pedig talán most zárult le egy tragikus fejezet, amelyet mi gyermekként, pici magyarokként éltünk meg a távoli csehországi szudétanémet vidéken.

(Pozsony)