A Sun bulvárlapban naponta felfrissített közvélemény-kutatás szerint változatlanul mindössze öt pont választja el egymástól az első helyezett Konzervatív Pártot (33 százalék) és a harmadik helyre szorult Munkáspártot (28 százalék). A közéjük ékelődött Liberális Demokraták 29 százalékon állnak, míg a többi párt együttesen 10 százalékot számol. Alig több mint egy héttel a május 6-i választások előtt továbbra is abban az irányban haladnak az események, hogy 1974 óta először sem a Labour, sem a Konzervatív Párt nem lesz képes megszerezni az abszolút többséget. A brit társadalomnak rossz emlékei vannak a patthelyzetről. Az 1974 februárjában csekély fölénnyel több szavazatot begyűjtött, de a Munkáspártnál kevesebb mandátumhoz jutott konzervatívok vezetője, Edward Heath ugyan kormányon maradhatott, de sem az északír koronahű pártok állandó támogatására nem számíthatott, sem az akkori Liberális Párt első emberével, az ellentmondásos Jeremy Thorpe-pal nem volt képes koalíciót alkotni. A működésképtelen parlamentet fel kellett oszlatni és az októberben megismételt választás után már a munkáspárti Harold Wilson költözhetett be a Downing Street 10-be.

A Konzervatív Párt és az azóta átalakult Liberális Demokraták között 2010-ben ugyanaz az alapvető ellentét húzódik meg, mint harminchat évvel ezelőtt. A pártvezetők közötti „történelmi” tévévitákban üstökösként feltűnt Nick Clegg ragaszkodik a szavazatok megoszlását jobban tükröző választási reformhoz, míg David Cameron erről hallani nem akar. Az egyre inkább „királycsinálónak” számító libdem főnök vasárnap még azt találta mondani, hogy nem hajlandó együttműködni a Munkáspárttal, amennyiben az a leadott voksok alapján a harmadik helyre szorul. Kínos helyesbítéssel immár az az álláspontja, hogy csak Gordon Brown nem hajlandó az együttműködésre, így elképzelhető, hogy ha a Munkáspárt is küldheti a legtöbb képviselőt az alsóházba, a vezetésnek lemondásra kell kényszerítenie a Nagy-Britanniát 2007 óta irányító kormányfőt, aki első ízben méretteti meg magát az urnák előtt. A pártvezetők között kialakult szópárbajban Cameron azzal vádolta meg a nálánál egy évvel fiatalabb, 43 éves Clegget, hogy „választási reformterve politikai katasztrófához vezet, váltságdíj megfizetéséig fogságban tartja az országot és örökös béna kacsa koalíciós kormányzásra kényszeríti”.

Harmadik és egyben utolsó vitájukban kedden mindegyik pártvezér igyekezett tartalmi kérdések felé terelni a kampányt. A Munkáspárt ismerteti családbarát elképzeléseit, többek között ígéretet téve, hogy az apák négyhetes szülési szabadságra vonulhatnak, a fiatal családok pedig évi 200 fontos csecsemő-adókedvezményben részesülnek. A Konzervatív Párt fő témája az „antiszociális viselkedésben, erőszakban, eladósodottságban, válásban, szegénységben, kétségbeesésben, az oktatás kudarcában megnyilvánuló, több millió britet érintő társadalmi összeomlás”, amelyen csak a „leginkább családbarát párt elképzelései segíthetnek”. Végül Nick Clegg arra keresi választ, hogyan lehet megőrizni az ingyenes egészségügyi ellátás (NHS) színvonalát a közkiadások elkerülhetetlen megnyirbálása közepette. Véleménye szerint meg kell változtatni az egészségbiztosítás finanszírozásának módját, meghallgatva a lakossági elgondolásokat is.