Martin Schulz. Jean-Marc Loos / Reuters

Némi ünneprontás közepette választották újra Martin Schulzot az Európai Parlament elnökévé. Miközben az EP alakuló ülésén az unió himnuszát, Beethoven Örömódáját játszotta egy kamarazenekar, a brit Konzervatív Párt képviselői ülve maradtak, az ugyancsak brit Függetlenségi Párt és a francia Nemzeti Front tagjai pedig hátat fordítottak.

Mások ennél kulturáltabb módon, de határozottan tiltakoztak az előre megkötött egyezség ellen, amelynek köszönhetően Schulz már az első fordulóban megszerezte az abszolút többséget. (A 751 képviselőből 723 adta le a szavazatát, ezek közül 111 érvénytelen volt. A német szociáldemokrata politikus a 612 érvényes voksból 409-et kapott.)

Az uniós himnusz alatt hátat fordítottak az euroszkeptikus képviselők a strasbourgi plenáris ülésen. Patrick Seeger / EPA

Nem a vereség bosszantotta a legjobban az ellenjelölteket. A brit konzervatív Sajjad Karim, aki 101 szavazatot szerzett, a „zárt ajtók mögött megkötött kényelmes konszenzust” bírálta – az osztrák zöldpárti Ulrike Lunacek (51 voks) pedig így jellemezte a helyzetet: „előre kifőzött megállapodás, amelyre csak rányomjuk a pecsétet”. A spanyol radikális baloldal képviselője, Pablo Iglesias (51 szavazat) inkább arra használta ki az alkalmat, hogy a megszorítások politikáját ostorozza.

Valóban az uniós adok-kapok része az egyezség, amely az 58 éves Martin Schulzot a strasbourgi–brüsszeli törvényhozás élén tartja. Miután a legnagyobb EP-frakció, az Európai Néppárt csúcsjelöltjét, Jean-Claude Junckert javasolták a kormányfők az Európai Bizottság elnökének, a második legnagyobb frakció, az európai szocialisták jelöltje, Schulz „vigaszdíjként” megkapta a parlamenti elnökséget. S zárt ajtók mögött tényleg megköttettek már a szükséges alkuk.

A szocialisták támogatást ígértek a jobboldali Junckernek, akiről július 16-án szavaz az Európai Parlament, cserébe a néppártiak és a liberálisok belementek a baloldali Schulz július 1-jei megszavazásába. Sőt – szokás szerint – az EP-elnökséget is felosztották már: két és fél évig Schulz töltheti be a posztot, majd két és fél évig az Európai Néppárt valamelyik képviselője.

Ellenérzést váltott ki a parlamenten belül és kívül, hogy az uniós posztok szétosztását ezúttal a német belpolitika is nagyban meghatározta. Több szempontból is. Eleinte Angela Merkel kancellár sem lelkesedett Junckerért mint a néppárt csúcsjelöltjéért, de amikor bírálni kezdte, a demokrácia nevében össztüzet zúdított rá a német média.

Így aztán a kancellár beállt Juncker mögé, és ezzel akaratlanul is bebetonozta a – sok tagállamot bosszantó – csúcsjelölti rendszert. (Az uniós alapszerződés csak annyit mond, hogy az európai bizottsági elnök megnevezésekor a tagországoknak figyelembe kell venniük az EP-választás eredményét. A parlament ezt ügyesen úgy „forgatta ki”, hogy automatikusan a legtöbb szavazatot elnyerő frakció jelöltje legyen José Manuel Barroso utódja.)

Újra a berlini politika szólt közbe, amikor kiderült, hogy Martin Schulz – ha nem jön össze a bizottsági elnökség – legalább német EU-biztos szeretne lenni. Erre viszont Merkel pártja, a konzervatív CDU mondott határozott nemet. S más módját végül nem találták Schulz kárpótlásának, mint az EP-elnöki pozíció megtartásának felajánlását.

Megerősödött Európai Parlamentet vezet tehát tovább a régi-új elnök, hiszen a képviselők most először ráerőltették akaratukat a tagállamokra. A múlt heti EU-csúcson a kormányfők „kénytelenek” voltak rábólintani Jean-Claude Junckerre, miután nem figyeltek fel időben a csúcsjelölti szisztéma veszélyeire, és „elfelejtettek” más erős jelölteket állítani.

A parlament sikerére –az ellentábor szerint az „intézményi államcsínyre” – emlékeztet a július 16-i voksolás is, amelyet úgy lehet majd tálalni, hogy az EP megszavazta az Európai Bizottság elnökét. Azért lehet államcsínyről, a hatalmi egyensúly felborulásáról beszélni, mert a parlament eddig ismeretlen területre tévedt: az EU-biztosokat a kormányok delegálják, és a brüsszeli bizottság munkája során a tagállamokkal áll kapcsolatban.