Ki kinek csatlósa? Jemeni polgárháború külföldi kibicekkel
A viszály a szanaai központi hatalom és az egyik legerősebb, nagy múltú klán, a siíta muzulmán hit szaidista vonalát követő Huti-dinasztia hívei között a monarchia megdöntése, 1962 óta dúl. Az ország északi részén élő szaidisták alkották ugyanis hagyományosan a jemeni társadalmi és politikai elitet, noha a Dél-Jemennel történt egyesítés (1990) óta már csupán a jelenleg harmincmilliós lakosság egyharmadát teszik ki. A Huti-klán soha nem nyugodott bele befolyása elvesztésébe.
Az sem békíti meg őket, hogy a szaidisták ma is jelentősen képviseltetik magukat a hatalomban. Az országot 1978. óta irányító Ali Abdullah Szaleh elnök, maga is szaidista. Csakhogy az északiak jó része még így sem fogadja el a köztársaságot, visszaköveteli az iszlám királyságot.
A szaidisták szakadásának közvetlen oka a megfigyelők szerint a teljes politikai-gazdasági életet átható korrupció, amelyből busás hasznot szakít Szaleh saját klánja, valamint az elnök ügyeskedése, hogy az egyes törzseket kijátszva egymás ellen uralkodik mind felett. A Szaleh- és a Huti-klán nyílt ellenségeskedése a kilencvenes évek elején kezdődött, azután, hogy Szaúd-Arábia közel egymillió jemeni vendégmunkás utasított ki, hogy megbüntesse a jemeni kormányzatot, amiért az 1991-es öbölháborúban Szaddám Husszein Irakját támogatta.
A hazatérők közül sokan csatlakoztak a szaidisták radikális szárnyához, a Hívő Ifjakhoz, amelyet a Huti család karizmatikus sarja, Husszein al-Huti indított útjára. A mozgalom kormányellenes propagandáját arra építette, hogy a hatalom gyáván viselkedett a jemenieket kitoloncoló Rijáddal szemben, s elhanyagolja az északi területeket, ahol a jemeni-szaúdi ellentétek alaposan visszavetették a hagyományos, a klánok irányította határmenti csempészetet.
Egy olyan országban, amely dugig van fegyverekkel és a központi hatalom mindig is gyenge volt, csak idő kérdése, hogy a politikai feszültség fegyveres harcba torkolljon. A nyílt polgárháború első szakasza 2004-ben azzal ért véget, hogy a kormányerők elfogták és kivégezték a hutisták szinte teljes vezérkarát, köztük a fővezér Husszein al-Hutit.
Az „árván" maradt hívek azonban gyorsan újjászervezték soraikat. Harcmodoruk a mudzsahedinek gerillastratégiáját követi. Jelszavaik (Halál Amerikára! Halál Izraelre! Átok a zsidókra! Éljen az iszlám!) legalábbis szellemi kapcsolatot sugallnak a dzsihadistákkal, holott az iszlám szakértői szerint a szaidista szekta a siíta muzulmán hit egyik legbékésebb irányzata.
A kormánycsapatok legutóbb tavaly júliusban indítottak nagy offenzívát az ellenzék megtörésére. Kezdeti sikereik csúcsát az északi országrész központja, Szaada bevétele jelentette. Csakhogy hamarosan fordult kocka, a hutisták lassanként visszahódították a várost, amely a térség legnagyobb fegyverkereskedelmi centruma.
Mint a helyi háborúkban szokás, mindkét fél a saját katonai sikereit kürtöli világgá, miközben a másik felet kárhoztatja a polgári lakosságot ért atrocitásokért, ellenségüket valamely külföldi hatalom csatlósának bélyegezve. A kormány szerint a hutisták Irán bérencei, míg utóbbiak szerint a központi hatalom Szaúd-Arábia „láncos kutyája". Az viszont általános vélemény, hogy az ország a regionális nagyhatalmak politikai csatározásainak játékszere.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy erősbödik a szembenállás a valaha külön államként létezett Dél-Jemenben is. Ráadásul mind egyértelműbb jelek mutatnak arra, hogy a kisebb csoportok lázongásai mögött al-Kaida csoportok állnak. Ez viszont alkalmat ad arra, hogy Szaleh elnök a siíta messiás szerepében tetszelegjen, mint aki - és senki más - képes megmenteni Jement a Szomáliáéhoz hasonló összeomlástól.
