Két tragédia, kétféle válasz
Abed Rabbo negyed, Dzsabalija menekülttábor széle, a Gázai övezet északi része. A pusztítás erejét egy összegyűrt autó szürreális formája mutatja. Két történetet meséltek a betonkupacokká rombolt házak, és az átmenetileg felállított, egyszerű sátorok között. Két tragédia, kétféle válasz.
A húszas évei elején járó Ahmed szemüveges, izgága, világító zöld szemű, szakállas fiatal. Azt mondja, itt csak parasztok, állattenyésztők laknak, a terület nyílt, nem olyan, mint a sűrűn lakott menekülttábor közepe, itt nincsenek jelen a fegyveres szervezetek, s mivel a városrész közel van az izraeli határhoz, az izraeli katonák szinte név szerint ismerik a helyieket. Ahmed azt állítja, a 2008. márciusában történt benyomulás során az izraeli katonák tiszteletben tartották a területet. "Most másként viselkedtek velünk" - mondja a fiatal férfi egy betontéglán üldögélve. "Január hetedikén, a szárazföldi invázió negyedik napján délben annyi tank érkezett, amivel az egész övezetet el lehetne foglalni" - emlékszik vissza.
Hangosbemondón felszólították a lakosságot, hogy hagyják el a házakat. Ma csak homokbuckák látszanak, de akkor még olajfák és pálmák voltak a kertben, ahova akkor három tank ásta be magát, 10 méterre a háztól. A házat találat érte, és a felszólításnak megfelelően, a bent lakó harminc ember, legelöl a gyerekek megindultak kifelé egy fehér zászlóval a kezükben.
Ahmed elmondása szerint az egyik tankból előbújó izraeli katona felemelte a fegyverét és rájuk lőtt. Azt mondja, két unokahúgát, a két él fél éves Amalt, és a nyolc éves Szuadot tulajdonképpen kettévágta a golyósorozat. A négy éves Szamar súlyosan megsérült, egyébként most Belgiumban kezelik. Ahmedet megdöbbentette, hogy az izraeli katona szerinte vallásos volt, hiszen látta a pajeszait. A döbbenet pillanatai után Ahmad testvére, Khaled felkapta lányát, Szuadot, és szaladni próbált, de továbbra is golyók kísérték őket. Másfél kilométeren keresztül karban vitték a sebesülteket, mire segítséget kaptak.
"Most a gyerekek azt kérdezik, milyen bűnt követtünk el, hogy ez történt velünk, mert akkor nem csináljuk újra" - mondja Ahmed, aki a háború törvényeit kéri számon jobb híján rajtam.
"Bár még élünk, valójában megölték az embert bennünk" - mondja Ahmed. Az Al-Quds egyetemre járó Ahmed azt mondja, amint kinyílnak a határok, ő el akar menni Gázából. "Tönkrementem, nincs vágyam már semmi. Itt nincs jövő" - vallja be. "A palesztin állam már azelőtt tönkrement, hogy megszületett volna" - véli. Ugyanakkor azt mondja, nincs benne bosszúvágy. Épp ellenkezőleg. "Gyűlölöm a háborút, tisztességes életet, békét szeretnék" - mondja az egyre forróbban tűző napon, a tragédia színhelyétől nem messze ülve. "Gyűlölöm a Hamaszt is, az állandó rakétatűz miatt jöttek be az izraeliek" - mondja a vallásos fiú. De, ahogy sokan a területen, tehetetlennek érzi magát a szervezet diktatúrájával szemben.
Az Abed Rabbo negyedben felállított UNRWA (a palesztin menekültekkel foglalkozó ENSZ-szervezet) sátortábora előtt találkozom Faiz Nur Mohammed Szalhával. Ő az őr, aki a sátorokat és lakóikat védi. A 45 éves Szalha családja az övezet északi részén található Beit Lahija Mesrua nevű részében lakott.
Január kilencedikén hajnali fél négykor egy UNRWA iskolában dolgozott a menekültekkel, amikor a szomszédai hívták: találat érte a házát. Szalha egyből a Kamel Aduan kórházba sietett, ahol ruháikról azonnal ráismert szeretteikre, az arcuk, testük teljesen szétroncsolódott az F-16-os bombája következtében. Szalha elvesztette a 34 éves feleségét, Randát, 13 és fél éves Diadin fiát, 12 éves Rana lányát, 4 és fél éves Bahadin fiát és az 1 éves 3 hónapos Rulát. Nyolc éves Rasza lánya, és 15 éves Nuszedin fia megsérültek, a 10 éves Roba tulajdonképpen sértetlenül megúszta.
"Pszichológiailag nagyon betegek" - mondja a túlélőkről a maga is bizonytalan apa. "Nur segített a mentősöknek összeszedni, ami maradt, összeomlott" - magyarázza viszonylag szenvtelenül.
Azt mondja, nem tudja, miért kapott találatot a háza, egyedül az övé a környéken. "Tudtommal nem volt semmilyen rakétakilövés a környékemen, fegyvereseket sem láttam arrafelé, sőt a házam elég nyitott helyen áll, nem sűrűn beépült helyről van szó" - mondja Szalha, akinek a házában egy kis telefonszerelő üzlete is volt.
"Ha tudok, átmegyek Izraelbe és felrobbantom magam, nincs veszteni valóm" - mondja fegyelmezetten Szalha, pedig azt állítja, ő nem Hamaszos. Az Izraelre irányuló palesztin rakétákról közli, nem okoznak akkora kárt, és lehetetlen meggyőzni az ellenkezőjéről. Mikor az életben maradt gyerekeiről kérdezem, nyugodtan, higgadtan beszél arról, hogy búcsúlevélben részletezi majd, nekik is ezt kéne tenniük. "Az izraeli gyereket sem érnek többet az enyéimnél" - vágja oda, amikor a lehetséges célpontjairól faggatom.
A düh túlcsordul. Szalha azt mondja, aki bombázott, biztosan tudta, ki ő. Nem érti, ha probléma volt vele, miért nem őt keresték meg, miért gyilkolták meg a családját. Szerinte Izrael célja, hogy elűzzék a gázaiakat a területről. "Én itt maradok, mindent kibírok" - mondja, Sőt, arra fogja biztatni a gyerekeit, hogy minél több feleségük és gyerekük legyen, hogy kárpótolják azokat, akik meghaltak. "Oslo, és az a sok tárgyalás milyen eredményt hozott?" - teszi fel az egyébként palesztinoktól sokszor hallható kérdést.
Kifogy belőle a szó, a haragot tanácstalanság váltja fel. Szúr a nap, a sátrak sem adnak árnyékot. A szél rendületlenül fúj, egy-egy szamár húzta szekér, autó halad el a tankok által kivájt nyomvonalakban. Vajon tényleg ez a megoldás, firtatom. Szalha felém fordul és azt kérdezi: „Mit tegyen egy ember, aki mindent elveszített?"
Az Oscar-díjra jelölt Libanoni keringő című izraeli film animációs rendezője, Joni Goodman 90 másodperces filmet készített a gázai határblokádról. Goodman szerint a gázai háború hiba volt. Izraelben élesen támadják az alkotást. Jariv Ben-Eliezer média-szakértő a Jerusalem Postban úgy nyilatkozott, a „Closed Zone" csak arra jó, hogy Izrael-ellenes propagandára használják fel. Ben-Eliezer szerint a rövidfilm készítőinek Mahmud Ahmadinezsad iráni elnök adhatna majd díjat.
