Karlsruhén a világ szeme
Árgus szemekkel figyelik a döntést Brüsszelben – sőt a New York-i börzén, illetve a Fehér Házban is –, attól tartva, hogy mindez megakaszthatja a válságkezelést, és akadályokat gördíthet a további integráció elé.
Nem tart ettől Emanuel Richter, az Aacheni Egyetem politikatudományi intézetének professzora. A demokráciát és európai integrációt kutató Richter úgy véli, a karlsruhei testület nagy valószínűséggel csak azt erősíti meg, amit már korábban is tudni lehetett: a mentőalapokról való döntésekbe minden esetben be kell vonni a Bundestagot, azaz a képviselőknek szavazniuk kell róla. Ez egyébként eddig is megtörtént, igaz, inkább csak „formálisan”.
Emlékezetes, hogy legutóbb, amikor szükség volt a német képviselők támogatására, Angela Merkel kancellár villámgyorsan hazautazott Brüsszelből, és a Bundestag még aznap – a pártelnökök és frakcióvezetők utasítását követve – rábólintott a mentőcsomagokra. De ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a politikusok ellenőrizni is tudják, hová megy a német adófizetők pénze – mutat rá Richter. „Sokat elmond a mai Európáról, hogy mindenki a német alkotmánybíróság döntést figyeli, holott van még rajtunk kívül 26 tagállam, amelynek szintén megvan a maga alkotmánybírósága. Ez egyrészt jelzi Németország súlyát, másrészt azt is, hogy nálunk egyre intenzívebb vita zajlik arról, merre és hogyan haladjon tovább Európa”.
A németeknél az utóbbi időben szóba került, hogy – amennyiben az integráció tovább mélyül, és esetleg létrejön egy közös európai pénzügyminisztérium – akár új alkotmányra is szükség lehet. Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter pedig azt sem zárta ki, hogy az ügyben népszavazást tartanak majd. Emanuel Richter ezt inkább politikai lózungnak tartja: a német alkotmány ugyanis arról híres, hogy rengeteg módosítást elvisel. Belefért annak idején a német egyesülés is, akkor sem született új alaptörvény. De még népszavazást sem tartottak. „Egyelőre úgy néz ki, hogy nem lesz szövetségi állam az Európai Unióból, a fiskális unió szintjén a döntések továbbra is kormányok között születnek. Létrejön tehát egy „Mageurópa-tanács”, ahol a nagyok: a németek, a franciák és bizonyos fokig a britek szabják majd meg az irányt.
Németországban eközben intenzív vita folyik Európáról, és ebben a németek szerepéről. Az elmúlt években a német lakosság is egyre Európa-ellenesebb lett, mert nem érti – különösen a német gazdaság lendületét látva –, miért is kellene szolidaritást vállalnia a déli országokkal. Richter szerint ebben a politikusok is hibásak: a lisszaboni szerződés preambulumában még szó van arról, hogy az államok szolidárisak egymással, ám a szerződés 125-ik cikke már kizárja egymás kisegítését. Ezt viszont kormányközi döntésekkel felülbírálták, vagy ha úgy tetszik, hatályon kívül helyezték a szerződést. Ezek után kiben bízzon az állampolgár?
A hagyományosan Európa-barát német politikai pártok sem egységesek, párton belül is eltérnek a vélemények arról, hogy milyen Európára lenne szükség, ám ennek is van jó oldala: megfelelő alapot teremt a termékeny és demokratikus vitához. – Angela Merkel kancellár olyan, mint egy válságmenedzser: mindig a következő feladatra koncentrál. Világos stratégiája, víziója Európáról neki sincsen – fogalmaz a professzor, aki – demokráciakutatóként –külön érdeklődéssel figyeli, ahogy egymás után nyernek teret a technokrata kormányok Európában. Még az amúgy komoly demokratikus felhatalmazással bíró Merkel is így kormányoz. „Ezek a kormányok arra koncentrálnak, hogy a következő feladatot megoldják, ami jelen esetben az állami kiadások rendbetétele, a takarékoskodás. Görögországban látszik a legjobban, hogy a kormány az államot menti, gyakran az emberek, a választók rovására. Ez egy demokráciában meglehetősen paradox helyzet, mert megkerülhetetlen a kérdés: kit képviselnek a politikusok? A választókat vagy a pénzügyi szereplőket, akik viszont cserébe megmentik az államot?”
