Kár volt sietni az euróval?
„A Costa del Sol mentén a félig kész házak látványa és a megugró munkanélküliség tanúskodik arról, hogy az évtizedes fellendülés szomorú fordulatot vett. Nagy-Britannia is könnyen hasonló helyzetbe kerülhetett volna” – írja a konzervatív londoni Telegraphban Jeff Randall.
Az angol nyugdíjasok tömegével vettek házakat a spanyolországi tengerpart mentén, és évtizedeken át a turisták szakadatlan, egyre növekvő áradata érkezett a szigetországból spanyol földre. Az angolok körében legnépszerűbb Costa del Sol ezen a télen kihalt, nyoma sincs a megszokott zsibongásnak. – Hová tűntek az angolok? – kérdi az egyik vendéglős az újságírótól. A font árfolyama zuhant, Spanyolországban euróval kell fizetni, az angolok otthonában is válság van, tehát nincs már számolatlanul pénzük a spanyolországi befektetésre, nyaralásra.
Mint a Metazin is beszámolt róla, Spanyolországban fájdalmas válság van, a munkanélküliség már 13 százalékos. A brit újságíró szerint a hárommillió munkanélkülinek csaknem egyharmada egyetlen év leforgása alatt vesztette el munkahelyét. Neki is feltűnt, hogy a külföldi munkavállalók, akik munka reményében özönlöttek Spanyolországba és másfél évtized alatt 15 százalékkal növelték a lakosság lélekszámát, most, hogy tömegesen vesztik el munkájukat, nem térnek haza, mert legtöbbször így is jobb nekik Spanyolországban, mint a hazájukban. Csakhogy a válságban egyre fenntarthatatlanabbá válik a spanyol szociális rendszer, például a gyakran két éven át járó 70 százalékos munkanélküli segély.
Ha majd a történészek elemzik a pénzügyi válság körülményeit, minden bizonnyal külön fejezetet írnak Spanyolországról, mint annak példájáról, milyen súlyos következményekkel járhat a valutaunió, ha a tagállamoknak más-más pénzpolitikára volna szükségük. Ha ugyanis például egyes országoknak nagy költségvetési és külkereskedelmi többletük van, mások pedig nagy hiánnyal küszködnek, lehetetlenség minden résztvevő érdekeit szolgáló pénzpolitikát folytatni.
Tíz évvel ezelőtt Spanyolország, az összes többi euróállammal egyetemben az Európai Központi Bankra bízta a nemzetgazdaság irányításának egy létfontosságú eszközét. Sokáig nem is volt ezzel semmi baj. Az építési láz mindent elfedett. Amikor azonban eltűnt az olcsó hitel, amely mindezt finanszírozta, s ráadásul az euró megdrágult a fonthoz képest, leállt a gépezet, és kiderült, hogy Spanyolország gyenge gazdaság, amelynek rugalmasabb valutára volna szüksége, csakhogy az euró árfolyama nem az ő kezében van. Kezdetben egy font egy és háromnegyed eurót ért. Ma egy eurót sem adnak érte.
A Bank of England ugyanis történelmi mélypontra engedte le a kamatlábat, hogy tompítsa a gazdaság visszaesését. Ez meggyengítette a fontot, s így megdrágította az importot és a külföldi költést, valamint ösztönözte a kivitelt és a beutazó idegenforgalmat. A Spanyolországban élő brit nyugdíjasok tömegei rosszul járnak, és azok is többet fizetnek, akik a mai helyzetben is Spanyolországba utaznak üdülni. „De ez nem nagy ár azért, hogy hazai iparunk magához térhessen.”
Spanyolország is alkalmazhatna hasonló eszközöket, ha saját pénze volna. És megfordítva: Nagy-Britannia, ha bevezette volna az eurót, ma szintén kétszámjegyű munkanélküliséggel számolhatna. „Ilyesmit ritkán fogok leírni a rovatomban – zárja elemzését a konzervatív szerző –, de Gordon Brown (pénzügyminiszter korában) zseniálisat húzott, amikor nem engedte be az eurót.”
A cikk írásakor Randall még nem ismerhette az IMF legújabb jelentését, amely szerint a világ vezető gazdaságai közül éppen Nagy-Britanniát sújtja a válság leginkább: a legfrissebb előrejelzések szerint a szigetországban közel 3 százalékos lehet a recesszió, és a brit sajtóban egyre többen vetik fel, hogy mégsem volt olyan zseniális ötlet kimaradni az euróból. Ez a vita a végtelenségig folytatható. Mert Randallnak abban igaza van, hogy ez esetben a jegybank nem csökkenthetné tetszése szerint a kamatot. Tény viszont az is, hogy ma az euró kamata alig magasabb az angol fonténál. De persze az a kis különbség is számít.
