Sajnos elmentünk, és a helyünket mások foglalták el – Vlagyimir Putyin orosz elnök jellemezte így országa és Kuba kapcsolatait idén júliusban, nem sokkal azután, hogy látogatást tett a latin-amerikai szigetországban. A vizit előtt leírták Havanna még a Szovjetunióval szemben összegyűlt 35 milliárd dolláros adósságának 90 százalékát, utána pedig híre ment: Moszkva ismét használatba venné a 60-as években létesített lourdesi radarállomást.

Castro és Maduro egy októberi havannai csúcson Enrique de la Osa / Reuters

Ám utóbb ezt maga Putyin cáfolta. Akárhogy is, ezek a gesztusok arra utaltak: Oroszországnak vannak tervei a szovjet korszakban még a legszorosabb ideológiai szövetségeseként számon tartott Kubával. Tovább erősítették ezt a feltételezést az ukrán válság elmérgesedése, az Oroszország elleni első szankciók bevezetése után tett nyilatkozatok, amelyek lényege az volt: Moszkva a Nyugat nélkül, Ázsiára, Latin-Amerikára és Afrikára támaszkodva is elboldogul. Ha másként nem, hát nagyvállalatok célterületeként mindenképpen számoltak Kubával az oroszok.

Az ilyen kapcsolatoknak akár jót is tehet, ha normalizálódnak a gazdasági viszonyok Kubában – véli Fjodor Lukjanov, az Oroszország a globális politikában című külpolitikai folyóirat főszerkesztője. Szerinte a kubai–amerikai közeledés nem igazán érinti Oroszországot, hiszen Moszkva – bár az utóbbi években, hosszú szünet után igyekezett élénkíteni a kapcsolatokat – Havannát már jó ideje nem tekinti stratégiai szövetségesének. – Még a régi időkből megvan a kölcsönös rokonszenv, és ehhez jön némi gazdasági érdek. Ez minden – jellemezte a két ország viszonyát a szakértő, aki határozottan állítja, Barack Obama amerikai elnököt a Havannával kapcsolatos enyhülési folyamat meghirdetésekor biztosan nem az a cél vezette, hogy borsot törjön Putyin orra alá. Lukjanov szerint egyszerűen arról van szó, hogy a Kuba elleni embargó „értelmetlen, abszurd anakronizmus”, és ezt egyre többen felismerték.

Egy másik elemző, Emil Dagabjan, az orosz tudományos akadémia Latin-Amerika Intézetének főmunkatársa ugyanakkor a BBC orosz nyelvű szolgálatának nyilatkozva megjegyezte: Moszkva természetesen hivatalosan üdvözölni fogja Havanna elszigeteltségének mérséklését, ám aligha szolgál az előnyére, hogy Kubával éppen akkor alakul ki párbeszéd, amikor Oroszországgal szemben szankciók lépnek életbe.

Venezuela nagyot veszít az amerikai–kubai közeledéssel. A Szovjetunió összeomlását követően a magára maradt Kuba fő szövetségese lett. Hugo Chávez egykori venezuelai elnöknek köszönhetően számos kereskedelmi egyezmény született a két ország között, Kuba egy évtizeden át „speciális áron” napi százezer hordó olajat kapott, amiért cserébe Chávez főként egészségügyi segítséget és feltétlen hűséget várt. A venezuelai gazdaság azonban az utóbbi évek olajárcsökkenését követően lejtmenetbe került – a Reuters elemzése szerint az export 96 százaléka az olajbevételekből származik. 63 százalékos az infláció, alapvető élelmiszerek hiányoznak a polcokról, és Chávez halálát követően belpolitikai válság is tetézte a gondokat.

Az egyre bizonytalanabb helyzet gondolkodóba ejtette Raúl Castrót, aki élt a kínálkozó lehetőséggel, és hamar elfelejtette a venezuelai szívességeket. – Az USA-hoz való közeledés eredményeképp Venezuela politikailag teljesen magára maradt. Caracas az anyagiakat tekintve tényleg felbecsülhetetlen segítséget nyújtott Kubának, Castróék pedig cserébe legitimitást biztosítottak az venezuelai vezetésnek, amelynek erre a támogatásra nagy szüksége is volt – mondta lapunknak Carlos Blanco, aki a 90-es évek elején reformügyi miniszteri posztot töltött be.

A szakértő szerint Nicolás Maduro jelenlegi államfő ugyan nem mutatja, de úgy érezheti magát, mint az egykori kubai vezető, Fidel Castro a rakétaválság idején, miután John Kennedy egykori amerikai elnök és Nyikita Hruscsov szovjet vezető megállapodott egymással. Ráadásul Obama egy nappal azután írta alá a venezuelai kormánytisztviselők elleni szankciókat, miután Castróval bejelentették a közeledést. Blanco szerint nem tudni, Caracas bosszúból elzárja-e az egyre apadó pénzcsapot, de Castróéknak talán már mindegy is, csak addig kell kihúzniuk, amíg meg nem érkezik az „imperialisták pénze”.