A bejáratnál Sirán, a Munkapárt fiatal önkéntese vitatkozik a biztonságiakkal, nem érti hogyan vezethet majdnem tucatnyi lépcső a mozgáskorlátozottak számára kijelölt szavazóhelyiséghez. Az őrök sem értik, lázas telefonálás kezdődik, majd máshová irányítják az idős házaspárt, akit Sirán saját autóján szavazni hozott. A táskák ellenőrzése után osztálytermekben zajlik a szavazás, egyszerre csak egy ember mehet be, türelmesen várakoznak a polgárok, s persze közben ahogy ez Izraelben szokás, szóba elegyednek egymással.

Menyasszony s vőlegény esküvőre menet adja le szavazatát az izraeli parlamenti választások napján a dél-izraeli Askelónban 2009. február 10-én.

Kiderül, hogy többen csak az utolsó pillanatban döntenek voksukról. Nili, egy fiatal pszichológusnő úgy érzi csak rossz és rosszabb lehetőségek közül választhat, hiszen a három nagyobb párt, a Likud, a Kadima és a Munkapárt többé-kevésbé ugyanazt jeleníti meg. A negyediket, Liebermann Izrael a Hazánk nevű pártját eleve elveti, sőt szerinte ha már szó esett róla, hogy bizonyos pártokat kizárjanak, akkor rasszista a programja miatt ezt a pártot kellett volna száműzni a választásokról. A baloldali Merec és a még baloldalibb zsidó-arab vegyespárt, a Hadas között hezitál, majd végül bejelenti, hogy nehéz szívvel, de a Merec céduláját teszi a borítékba. A párt eleinte támogatta a gázai háborút, s mint mondja nehéz olyan pártra szavaznia, amely egyetértett civilek megölésével.

Tamar, a mellette álló fiatal tanárnő szintén sokáig vacillált, majd végül a Likudot választotta. Mindenképp jobboldali győzelmet szeretne, régebben a Nemzeti Egység nevű pártra szavazott, de csalódott bennük. A Likudban is csalódott, s mint mondja pontosan emlékezik Netanyahu előző kormányára, s nem tartja hiteles személyiségnek, de jelenleg ő képviseli a legnagyobb eséllyel a jobboldalt, s ezért mégis rá szavaz. Nili és Tamar nézeteit világok választják el egymástól, de kellemesen elbeszélgetnek, láthatóan élvezik egymás társaságát sorállás közben.

Judit, egy középkorú építésznő is bekapcsolódik a társalgásba, ő is tanácstalanságra panaszkodik. Döntése kompromisszum eredménye, de nem árulja el, végül is kire szavaz. Mint mondja olyan pártot keresett, amely a társadalmi egyenlőtlenségek orvoslását tűzi zászlajára, de nem talált kielégítő választ, s egyik párttal sem tud azonosulni. Szerinte a jelenlegi kampánynak nem volt valódi tartalma, nem beszéltek a lényegi társadalmi kérdésekről. Érdemi programok helyett olyan volt az egész, mint egy valóságshow versengő szereplőkkel.

Ráadásul a háború is befolyásolta a történéseket, s senki sem szólt a szegénységről, a gazdasági válságról. Judit szerint itt mindig volt és lesz háború, a biztonsági bajok fölött Izraelnek nincs ellenőrzése, de a belső bajokat meg lehetne oldani, s azzal kellene foglalkozni legalább ilyenkor. Judit eddig mindig balra szavazott, de a jobboldali előretörés ellenére optimista, mint mondja még jól is elsülhet győzelmük, mert eddig mindig a jobbnak volt elég ereje a békekötéshez. Teljesen mindegy, hogy Bibi – vagyis Benjamin Netanjahu – miket mondott a kampányban, mert a győztes mindig egészen másképp beszél a hatalomban, mint az odavezető úton - teszti hozzá.

Arie és Helen rosszallóan rázzák a fejüket Judit szavai közben. Ők pontosan tudják kire szavaznak, s azt is világosan látják, miért. Arie a jobboldali „Zsidó otthon" nevű pártban hisz, szerinte leginkább ők védik majd a telepeseket és az izraeli érdekeket a térségben. Helen három éve költözött Londonból az antiszemitizmus elől Izraelbe. Rendszeresen olvassa a lapokat, nézi a tévét, s nagyon büszke rá, hogy először gyakorolhatja Jeruzsálemben demokratikus jogait. Ő Avigdor Lieberman Izrael a hazánk nevű jobboldali nacionalista pártjára szavaz. Mint mondja azt szeretné, ha az izraeli területek megmaradnának Izrael kezén. A palesztinok országa pedig Jordánia, nekik oda kellene költözniük- közli magabiztosan erős angol akcentussal.