L. nem árulja el a nevét, és tilos fényképezni. Nehéz megállapítani a korát, harminc és negyven között lehet. A családja változatlanul Észak-Koreában él, tinédzser korú lányát hosszú évek óta nem látta. Bajuk eshet, ha kiderül, hogy L. az Európai Parlamentben kampányol a rabszolgasorban tartott észak-koreai vendégmunkások emberi jogaiért.

A férfi három évig dolgozott építkezésen egy közel-keleti országban, és még a szerződése lejárta előtt sikerült elszöknie Dél-Koreába. Azóta ott él, a demarkációs vonal túloldalán a családja, emitt a biztonság és a megélhetés. L. egyike annak a sok tízezer észak-koreai vendégmunkásnak, akik évről évre külföldön vállalnak állást, hogy kötelezően hazautalt fizetésükkel hozzájáruljanak a kommunista Koreai Népi Demokratikus Köztársaság felvirágzásához.

Kim Dzsong Un üzemlátogatáson. Mindenkiről lehúzza a bőrt Reuters/KCNA

L. havonta 150 amerikai dollárt kapott kézhez, a fizetése durván 10 százalékát. A maradék az észak-koreai közvetítő cégnek ment, amely őt és társait kikölcsönözte a külföldi munkaadónak. A 150-ből jó, ha 80-90 maradt, vagy még annyi sem. Ha beteg volt, napi 10 dollárt vontak le a béréből. L. azt a keveset is egy fillérig hazautalta, magára nem költött. Nem kellett fizetnie az ennivalóért, meg azért a tíz négyzetméteres „szobáért”, amelyet nyolcadmagával osztott meg arra a néhány órára, amíg aludni hagyták a poloskáktól és más bogaraktól hemzsegő matracon. Naponta 10-12 órát dolgozott, nemritkán 14-16-ot, de a túlóráért nem járt pótlék. A forróságot nem enyhítette légkondicionáló, a hideget nem mérsékelte meleg kályha.

A Közel-Keleten mégis jobb volt, mint Észak-Koreában – mondja L. Például azért, mert az építkezésen munkagépekkel dolgoztak, nem a puszta két kezükkel, mint odahaza. És a havi alig száz dollár is több volt, mint amennyit otthon keresett. Még mindig építőmunkásként keresi a kenyerét. Közben egy dél-koreai emberi jogi szervezettel járja a világot, hogy elmesélje a történetét, és felhívja a figyelmet az állami segédlettel, keleti és nyugati cégek közreműködésével megvalósított modern kori rabszolgatartásra.

Szöuli statisztikák szerint jelenleg 50-60 ezer észak-koreai vendégmunkás dolgozik szerte a világban, a többségük Oroszországban (20 ezren) és Kínában (19 ezren). Mintegy 8 ezren a Közel-Keleten, és körülbelül ötszázan az EU-tag Lengyelországban. Főként kétkezi munkások, bányászok, favágók, halászok, de akadnak közöttük orvosok, harcművészek, pincérek. Közös bennük, hogy szabadságuktól megfosztott, végletekig kizsákmányolt emberek, akik nem tudják, mi az a munkaszerződés, baleset-biztosítás, fizetett szabadság. Már érkezésükkor elveszik tőlük az útlevelüket, észak-koreai „felügyelők” vigyázzák minden mozdulatukat, és jelentik, hogy kivel és mit beszélnek. Haza csak engedéllyel utazhatnak.

Az ezredfordulóig Bulgária, Csehország és Románia is fogadott munkásokat a kelet-ázsiai diktatúrából, de amikor napvilágra kerültek a jogsértések, az alkalmazás embertelen feltételei és körülményei, lemondtak az olcsó munkaerőről. A lengyelországi hajógyárakban, agrárgazdaságokban azonban a mai napig alkalmaznak észak-koreaiakat. Ott kétségtelenül jobb körülmények között dolgoznak és élnek, mint például Kínában vagy Angolában, de éppoly jogfosztottak, mint bárhol a világon.