Túlságosan egyszerű lenne az üzleti vágyakkal magyarázni, miért ismerte el Amerika Indiát "legitim atomhatalomnak", s helyezte ezzel Kína világpolitikai szintjére. Az üzlet jó ok persze, különösen, mivel a fejlett országokban még csak beszélnek arról, hogy az atomerőműveknek mégiscsak lenne jövőjük Csernobil után is. A döntésnek azonban feltehetően több oka és következménye van, amelyet Washingtonban is alaposan mérlegelhettek.

1. Az amerikai stratégiai gondolkodásban egyre erősebb a félelem Kína növekvő erejétől. Mindinkább tartanak Oroszország nagyhatalmi kedvének felhorgadásától is. Még több szorongást okozhat a kínai-orosz fegyverkezési és technológiai szövetség, különösen a nukleáris technológiában. India eddig elsősorban a szovjet/orosz fegyverkezési és atomtechnológia piaca volt. Az új engedékenység nyilván fordít ezen. Az amerikai geopolitikusok pedig a demokratikus rendszerű Indiát jelölik ki majd Moszkva-Peking ellenpontjává. Feltehetően ezért nem aggasztja őket, hogy Újdelhi nem csatlakozik az atomsorompó-egyezményhez, s katonai programjait továbbra is ellenőrzés nélkül folytatja.

2. Elképzelhető, hogy Pakisztánt is könnyebb benntartani a "Terrorizmus elleni harcban szorosan együttműködő államok közösségében", ha meglengetik előttük az indiai opciót. Végeredményben hasonló a két állam viszonya az atom- és rakétafegyverkezéshez is. Ha Pakisztán is megkapná az indiaiak státuszát az Egyesült Államoktól, talán kevesebb esély lenne arra, hogy kutatólaboratóriumaiból újabb ellenőrizhetetlen helyekre, esetleg terrorcsoportokhoz jusson el a tömegpusztítás "iszlám technológiája" - vélhetik. Még arra a következtetésre is eljuthattak, hogy a kiegyensúlyozottság csökkenti a két nukleáris hatalom közötti háborús kockázatot.

Pazar üzleti lehetőségek, a hatalmas indiai devizafeleslegek lecsapolása és még némi hatalmi-politikai hozadék is. Ez lehet az amerikai döntés mögött. Az indiaiak úgy érezhetik, hogy egy világpolitikai kategóriával előbbre kerülnek, s energiagondjaikat is megoldják. Indiának ugyanis rengeteg energiára van szüksége. A kontinensnyi ország nem fejlődhet, ha nem fejlődik a vidék, ha nem jut áram mindenhová. India pedig úgy döntött, hogy nem a környezetszennyező szénerőművekre, hanem a nukleáris technológiára épít.

Jól teszik? Nos, nyilván sok jó szándékú ember szerint meg kellene maradniuk a szárított tehénlepény égetésénél, amíg a nap-, a szél-, az ár-apály, s végül a fúziós energia nem elégíti ki a milliárdos népesség igényeit. Ezt a mértékletességet főleg ott hirdetik, ahol a jólét, a gazdaság és életkörülmények fejlettsége az indiainak a sokszorosa.

Eközben egyre több fejlett országban is latolgatják: nem veszélyesebb-e a nukleáris erőműveknél a szénhidrogén-függés? És mi szennyezi jobban a környezetet: az egyre tökéletesedő nukleáris erőművek, vagy a szenet és szénhidrogéneket égetők? Ennek persze már csak közvetett köze van a tárgyalt ügyhöz, de mint minden, ez is tovagyűrűzik a világban.